Ténykrimik

Ez a bűnügy különösen érdekes a számomra. Írtam már egy másik, ugyanezzel az anyaggal elkövetett mérgezésről, és mondhatni, rácuppantam a témára. Trondheimben is történt egy talliumos eset, amely felzaklatta a lelkivilágomat és felkeltette az érdeklődésemet!
A magyar ténykrimi-rajongók biztosan nem ismerik a sztorit!


Miután már a legutóbbi krimiposztom talliumos mérgezési esetről szólt, akkor egy helyi történetet is megírok Nektek. A kilencvenes évek végén történt, és kegyetlen eset, de érdemes ismerni: kriminálpszichológiai és viktimológiai szempontból is tanulságos.


A főszereplők: egy elvált, kétgyerekes anyuka, Inger Lise Bakken—és egy nem túl előnyös külsejű, de remek kiállású, sármos mérnök, a középkorú Terje Wiik. Kapcsolatuk jószomszédi viszonyból fejlődött érett, felnőtt emberek viszonyává. Szép és kedves szerelmi történet lehetne ez, csakugyan; hanem az események messze nem a Courts-Mahler meg Bianca regények világát idézik.


Inger Lise—ha hinni lehet az ismerősöknek és a családtagoknak—üdítően fiatalos, mondhatni: gyermeki jelenség volt. A kislányai mindennél többet jelentettek a számára, és inkább játszópajtásuk volt, mint szigorú nevelőjük. Noha a lányok apjától elvált, nem akadályozta meg a kapcsolattartást, a gyerekek is akkor látogatták meg apjukat, amikor csak akarták, a volt férj is gyakran ment el a gyerekekhez.


Terje Wiik nem volt szívdöglesztő külsejű, de bizalomgerjesztő, intelligens és rendkívül jó fej embernek bizonyult.
A kapcsolat 7...8 éven át tartott, egy időben a házasságot is tervezték. (A pár nem lakott együtt; Terje sokat utazott a munkája kapcsán—a StatOil-nál állt alkalmazásban kutató mérnökként -, de hétvégekre Inger Lise-hez járt “haza”.)


A rémálom az 1997/98-as év fordulóján kezdődött, amikor Inger Lise bejelentette Terjének: szüneteltetni szeretné a kapcsolatot, amely—több tanú egybehangzó vallomása szerint—igencsak viharos volt. Inger Lise már többször is megkísérelte a szakítást, de Terje valahogyan mindig sikeresen visszakönyörögte magát.
Terjét ezúttal is magával ragadta a féltékenység; öngyilkossággal fenyegetőzött; követelte, hogy Inger Lise vallja be, hogy kik a szeretői; vissza akarta követelni magának a nőt. Megtörtént, hogy bezárkózott a lakásba és nem volt hajlandó távozni.


1998. május 23.-án, egy fájdalmas jelenet után—amely során Terje szándékosan lelökte Inger Lise-t a lépcsőn—a nő azt kiabálta: vége a kapcsolatnak.


A lidércnyomás ekkor kezdődött.
Terje folyamatosan felügyelet alatt tartotta Inger Lise-t, minden lépését és minden percét számon tartotta. Ha a nő akár csak bevásárolni is elment, Terje rögtön felhívta a lányokat, és kifaggatta őket: Inger Lise mit csinál, hová megy és kivel találkozik?
Inger Lise annyira irritálónak találta ezt, hogy sokszor kihúzta a telefont (t.i. a kilencvenes években még Norvégiában sem mindenkinek volt mobiltelefonja!—A szerk.)—erre Terje azzal válaszolt, hogy zsarolni kezdte volt kedvesét: “Ne tedd ezt; ugye, nem akarod, hogy valami történjen a lányaiddal?”
A két nagylány és anyukájuk behúzott függönyök mögött élték a mindennapjaikat, hogy legalább egy kis magánéletük maradjon.


Terje mindezek tetejében nem volt hajlandó visszaadni a szakítás után a lakáskulcsot sem. Inger Lise naivan közölte vele: “ha a kulcsot vissza nem adod, akkor kicseréltetem a zárat”. Terje válasza: “Eszedbe ne jusson ilyet tenni. Nem tudod, kivel van dolgod?”


(Már ez a két dolog elegendő lett volna ahhoz, hogy feljelentsék Terje Wiik-et zaklatásért és életveszélyes fenyegetésért. Érdekes kérdés: miért nem történt meg a feljelentés?
Viktimológiai szempontból figyelemre méltó, hogy Inger Lise láthatóan “jól idomított” áldozatként viselkedett: nem tett feljelentést; nem változtatta meg a telefonszámát; és—noha tapasztalatból tudhatta, hogy Terje mennyire rafinált és erőszakos—megpróbált korrekten egyezkedni vele, ahelyett, hogy egy szó nélkül kicseréltette volna a zárat. El sem költözött, hanem hozzáedződött ahhoz, hogy bántalmazó exbarátja szomszédságában lakjon.
Mindez arra utal: hozzászokott már ahhoz, hogy rettegésben éljen, és valószínűleg meg volt annyira félemlítve, hogy nem tudott, illetve nem mert segítséget kérni.
Ismert tény ezen kívül: egy bántalmazó partner erősen kétarcú tud lenni: olyan hitelesen képes játszani a bűnbánót, és olyan jó fej tud lenni, ha akar, hogy az áldozat kész bármit elnézni neki, vagy akár el is felejteni.)


Terje Wiik ekkor a neten keresett rá a “murder”, “identify”, “tissue”, “thallium” és “traceability” kulcsszavakra. Legalábbis a lefoglalt gépén, a keresőarchívumban ilyeneket találtak. Wiik átlátszó magyarázatot adott ezekre a keresőszavakra: sok téma iránt érdeklődik, és nyilván ilyen tárgykörben is kutakodott a neten.
A lakásán megtalálták továbbá a “The Terrorist’s Handbook” című hírhedt kiadvány egy példányát is.
A nyomozás során átvizsgálták Inger Lise gépét is, és az elküldött mailjei arról tanúskodnak: szisztematikus partnerbántalmazás áldozata volt a kapcsolatban. Meglehetősen sok kérdést vet fel ez: Inger Lise környezetében többen is tudtak arról, hogy Wiik veszélyes partnerbántalmazó, és mégsem tett senki semmit, hanem hagyták a nőt félelemben élni. Talán tényleg annyira jól beidomított áldozat volt, hogy már nem hagyta, hogy segítsenek rajta?


Wiik elég gátlástalan volt ahhoz, hogy a saját munkahelyén keresztül rendelje meg a talliumot. Jellemző módon, amikor a későbbi jogi eljárás miatt a StatOil felmondott neki ezért, ő beperelte a StatOil-t, azzal az indoklással: igaz ugyan, hogy a cég költségére rendelte a talliumot—amely alig párszáz koronát kóstált -, de kompenzálta ezt azáltal, hogy egyszer szabadnapon is bement dolgozni! (A pozícióval való visszaélés nem számít, ugyebár.)


Inger Lise hamarosan beteg lett. A haja csomókban hullott, emellé iszonyatosan erős fájdalmai voltak a gyomrában, a végtagjaiban rendkívül fájdalmas zsibbadásokat érzett. Az egyik lánya azt vallotta később: “Anya éjszakánként néha sikoltozott fájdalmában, és ha odamentem hozzá, hogy átöleljem, még ez is elviselhetetlen szenvedést okozott neki.”
Az orvosok tanácstalanok voltak— Inger Lise egyik orvost a másik után kereste fel, de nem tudtak semmit tenni, azon túl, hogy egyik fájdalomcsillapítót a másik után írták fel; és ezek egyike sem használt. (Elég ironikus módon, egyszer maga Terje vitte őt orvoshoz; egy másik alkalommal egy álló hétig ápolta.)


Szeptember elején, egy átmeneti javulást követően, Inger Lise fájdalmai újból jelentkeztek, egyre erősebben. Most már naponta akár hatszor is telefonált neki “aggódó” exbarátja—aki ennek az ősznek folyamán később egy profi tolvajkulcs-készletet vásárolt. Később—karácsony és újév között—behatolt Inger Lise lakásába egy betört pinceablakon keresztül, egy újabb adagot a halálos méregből feloldott egy üveg konyakban.
Ezután telefonon figyelmeztette Inger Lise édesanyját arról, hogy a pinceablak be van törve—és felajánlotta, hogy nagyon szívesen megjavítja.


1999 január végén Inger Lise kórházba került; néhány nappal később az orvosok megállapították, hogy ez talliummérgezés. A sors iróniája, hogy ha erre hamarabb jöttek volna rá, akkor az áldozatot meg tudták volna menteni!
Ezzel egyidőben indult meg az eljárás is Terje Wiik ellen, kiderítették, hogy neki állt módjában talliumot rendelni.


Az áldozat élete utolsó egy hetét eszméletlenül töltötte, mesterségesen lélegeztették; február tizenhetedikén meghalt.


Az áldozat édesanyjának vallomása erős érzelmeket kavart fel . A 63 éves Lisa Bakken azt vallotta: január 23.-án ellátogatott a lányához, aki aznap estére tervezte a 40. születésnapját megünnepelni. Lisa Bakken azt vallotta: lányát a fürdőkádban kuporogva találta, fájdalmai enyhítése céljából. “Már megint beteg lettem!”
Azon az éjjelen még a szomszédok is hallották, hogy Inger Lise sikoltozik fájdalmában.


“1998 egy borzalmas és gyötrelmes év volt, de 1999 még rosszabb lett”—vallotta Lisa Bakken a tárgyalóteremben. “Annyira tehetetlenek voltunk.”
Inger Lise a kislányaival szemben nagyon hősiesen viselkedett; még ő vigasztalta őket, kérte őket, hogy ne sírjanak, és nem is említette nekik, hogy életveszélyben van.
A volt férj, Trond Nygård vallomása szerint Inger Lise sejtette, hogy Terje Wiik mérgezte meg. A kórházi főorvos, Harald Hovdal beszámolt arról: az áldozat—röviddel azelőtt, hogy elveszítette volna az eszméletét—említést tett egy konyakosüvegről, amelyet mindenképpen át kell vizsgálni.
Inger Lise lakásán csakugyan találtak egy megbontott üveg konyakot, amely a tallium-szulfát halálos dózisának többszörösét tartalmazta.


Terje Wiik vallomást tett, beismerte, hogy ő mérgezte meg exkedvesét, összesen három (egy másik vallomásban azt állította: négy) alkalommal adta be neki a talliumot. Elsőként egy pohár üdítőben oldotta fel a kristályokat; másodszor egy üveg ásványvízben (ennek hallatán minden jelenlévő elképedt, hiszen az ásványvízből a gyerekek is ugyanúgy ihattak volna); harmadszor pedig a—már ismert—konyakban.
Egy negyedik alkalomról is tett említést, amely során egy üveg vörösbort mérgezett meg. Erre az esetre direkt bizonyíték ugyan nem volt, a borosüveg nem került elő, de Inger Lise egyik barátnője azt vallotta: egy alkalommal, amikor meglátogatta az áldozatot, és vörösboroztak együtt, utána furcsa zsibbadást érzett az egyik karjában, és fájt a gyomra.


Az eljárást vezető rendőrtiszt, Hans Vikhals kertelés nélkül kijelentette: “ez az ember egy önsajnáltató pojáca. A történtek után még saját magát érezte áldozatnak, és azt állította, hogy szó szerint az életéért harcol.”
Wiik egyébként azt állította: nem is akarta megölni Inger Lisét, csak azt szerette volna elérni, hogy hulljon ki a haja, és így kevésbé legyen vonzó más férfiak számára. Ezt abból a megfontolásból tette, hogy Inger Lise így majd várhatóan meg fog hatódni, amiért ő így is ragaszkodik hozzá. Mint elmondta, azt remélte: visszakaphatja a nőt (akiről ekkor már tudta, hogy van egy új udvarlója), aki ráadásul még hálás is lesz neki, amiért ekkora szeretettel ápolja.
Azt állította: a tallium-szulfátból összesen csak egypár porszemnyit használt fel. Ehhez képest, amikor a lakásán megtalálták a mérget tartalmazó üveget (továbbá egy üveg berlinikéket, amely a tallium antiszéruma), abból 42 grammnyi mennyiség hiányzott. Mármost a tallium halálos adagja egy (1) gramm egy felnőtt ember számára!
Wiik ezt úgy magyarázta ki: a méreg rendkívül rosszul oldódott fel az üdítőben, ezért a nagy részét végül a mosogatóba öntötte.
Azt is állította: ellenméreggel megkísérelte talpra állítani Inger Lisét, elmondása szerint áfonyalekvárba oldott berlinikékkel. Ez nagyon szép mese, Wiik ötletességét és romantikus hajlamait jellemzi—de akkor miért halt meg a nő?
Ennek a “nem is akartam én megmérgezni, csak így sikeredett” megfontolásnak hátterében az állt: Terje Wiik-nek fiatalkorában volt egy paraszuicid kísérlete. Szerelmi csalódás miatt megpróbálta megmérgezni magát egyfajta—akkoriban még forgalomban lévő—talliumtartalmú patkányméreggel. Ám semmi komoly baja nem lett tőle, éppen csak a haja hullott ki átmenetileg.


(Szubjektív, amatőr wannabe-kriminológus hozzáállásommal azt vélekedem: elég dörzsölt róka lehetett ez a Wiik már fiatalabb korában is. Éppen csak annyi talliumot szedett be, amennyivel már elért egy ilyen látványos tünetet, mint a hajhullás, és ezért felfigyeltek az ő hatalmas szívfájdalmára, jól. Mindenesetre ügyelt, hogy véletlenül meg ne haljon, vagy maradandó károsodást ne szenvedjen. Elég átlátszónak tűnik a ripacskodása: a tallium témája szakmába vágó kérdés volt Wiik számára—tehát minden valószínűség szerint pontosan tudta, hogy mennyi mérget kell adagolnia egy adott hatás elérésére, nem “véletlenül” adagolta túl.
Kisszerű bosszúállásnak hatna mindenesetre az egész akkor is, ha tényleg igaz lenne, hogy “csak” enyhébb mérgezést szándékozott előidézni. Meglehetősen éretlen, infantilis hozzáállásnak tekinthető ez: “annak idején, amikor rossz volt nekem, mert egy másik nő elutasított, kihullott a hajam a méregtől, amelyet önként vettem be… most akkor NEKED hulljon ki a hajad, büntetésből, amiért TE is elutasítottál! Én meg bezzeg olyan rendes vagyok, hogy így sem hagylak ott.”)


Az igazságügyi pszichiáterek állítása szerint Wiik minden jel szerint szociopata.
A magam részéről ezt az esetet egy jellemző “nehezen elkülöníthető” díszpéldánynak tartom. Tudjuk, hogy a szociopátiát sok esetben nem könnyű elválasztani a különösen rosszindulatú narcizmustól. (Ja, kutatgattam nemrég ilyen jellegű személyiségkárosodások témájában; ha valakit érdekelne ez is, akkor itt van. )
Wiik a rosszindulatú narcisztikus viselkedésnek több jellemző motívumát is mutatta. Ő ölt aljasul (az áldozat nagyobbik lánya, az akkor 13 éves Cecilie később úgy fogalmazott: “szívfájdalom nélkül halálra kínozta anyámat”), de mégis azt várta el, hogy őt sajnálják.
Velejéig szívtelen szociopatákra kevésbé jellemző, hogy ennyire mélyen beleéljék magukat az önsajnáltató drámába—kérdés, hogy egy ügyes szociopata képes eljátszani még a narcisztikus típusú komédiát is. Ezért nehéz eldönteni, hogy Wiik esetében csakugyan szociopátiáról van-e szó.


A narcisztikus kifelé vetítésnek egy másik motívuma is megjelent a történetben.
Kiderült ugyanis az eljárás során: Inger Lise szerelemféltés miatti mérgezgetése közben a féltékenységtől őrjöngő, áldozatát hűtlenséggel gyanúsítgató Terje Wiik teljesen nyugodt lelkiismerettel udvarolgatott egy belga hölgynek is; rendszeresen utazgattak el egymáshoz. A belga hölgy azt vallotta: Wiik elbűvölő, nagyon snájdig kiállású pasinak bizonyult, roppant intelligens és szellemes volt; ám ő kicsit meghökkent, amikor Terje Wiik alig két hónap ismeretség után házassági ajánlattal állt elő.
(Más tanúk is azt állították, hogy Wiik egy szoknyavadász volt. Miközben Inger Lisén számonkérte a—valóságban nem is létező—szeretőit, és egyébként is teljes ellenőrzés alatt igyekezett tartani—ő maga több nőt is szédített. Annak ürügyén, hogy a munkája kapcsán sokat kell utaznia, jó alibit talált az alkalmi kapcsolatai leplezésére. Ez a kórosan narcisztikus ember kifelé-vetítő jellegzetessége.)


Egyébként 21 év szabadságvesztésre ítélték, és ebből 14 évet le is kellett ülnie. A norvég büntetőjog t.i. lehetővé teszi, hogy a büntetés kétharmadának letöltése után az elítélt kérelmezhesse a feltételes szabadlábra helyezését.


A büntetés letöltése azonban nem történt zökkenőmentesen.
Jó magaviseletéért, szorgalmáért (pl. elkezdett németül is tanulni a hűvösön!) Wiik rendszeresen kapott többnapos eltávozási engedélyeket a dutyiból—ha hinni lehet a norvég forrásoknak, öt év alatt 24 ilyen eltávozásra nyílt alkalma.
Azt hiszem, sejteni lehetett volna, hogy “tervez valamit”, mert az eltávozásai alatt megújíttatta az útlevelét. A következő eltáv során alaposan használatba is vette azt: külföldre szökött, és Németországban kapcsolták le végül. Ennek során is rendezte a drámát: rosszullétet szimulált, és játszotta a nagybeteget, amikor végre kontaktot teremtett a norvég rendőrséggel.
Mindenesetre 2012-ben szabadult. Nem tudni, mit csinál azóta. Azt tudni: ha Inger Lise élne, már kétszeres nagymama lenne. Az egyik unokája egyfolytában kérdezgeti anyukáját: “mi történt a nagyival?”, de mivel még csak ötéves, mindig azt a választ kapja: “majd ha nagyobb leszel, megtudod.”

Általában olyan eseteket szoktam hozni Nektek a bűnügyi szekcióra, amelyek valamilyen szempontból különlegesek. A most leírt esetre tehát elvileg joggal fanyaloghatnátok: "mi van, má egy átlagos rablás és hatósági közeg sérelmére elkövetett emberölés is felkerülhet?"
Ez teljes mértékben így igaz.
Az esetet az teszi sajátossá, hogy elkövetője súlyosan elmekárosodott volt -ennek ellenére nemhogy büntetőjogilag felelősségre vonhatónak minősítették, hanem halálra is ítélték és ki is végezték Virginia államban.
Bár a site célja az olvasók kíváncsiságának kielégítése, valamint az, hogy gondolkodásra késztessek mindenkit - nem pedig az állásfoglalás és a személyes véleményem propagálása -, ezúttal mégsem tudom megállni, hogy ne írjam meg ezt az esetet, azt alátámasztandó: a halálbüntetés egy értelmetlen, ostoba dolog. Egy súlyosan elmekárosodott bűnelkövető esetében pedig még inkább értelmetlen és célt tévesztett.
Ez tehát egy kivételes blogposzt: szubjektívebb, mint amilyen posztokat a Krimiblogon általában várhattok tőlem. A "Bűnösök, vagy betegek?" és az "Igazság(?)szolgáltatás(?)" kategóriába is maradéktalanul beleillik.

William Charles Morva.

Virginia állam kivégezte 2017. július hatodikán.

Nagy zsibbadás, mondhatják sokan. Ő sem kegyelmezett az áldozatainak. "MEGÉRDEMELTE!" - diadalmaskodnak a halálbüntetés proponensei. "Szolgálatban lévő hatósági közeg sérelmére elkövetett emberölésért a delikvenst halálra lehet ítélni az USA azon államaiban, amelyekben még van halálbüntetés" - idézhetik a jogszabályokat a törvény betűjének fanatikusai.
Ezt a szerencsétlen, elmebeteg embert a törvény betűje ölte meg, holott ha idejében orvosi segítséget kap, akkor nem is követett volna el életellenes bűncselekményeket, amelyekért halálra ítélték.

Nem kezdek bele annak részletezésébe: egy halálos ítélet nemcsak magát az elítéltet bünteti, hanem annak hozzátartozóit elsősorban - mindenki, még a legelvetemültebb és legszívtelenebb bűnöző is valakinek a gyereke, unokája, testvére, osztálytársa és így tovább -, és a büntetésvégrehajtó személyzetet is súlyos lelki megterhelésnek teszi ki egy-egy halálos ítélet végrehajtása.
Ebben az esetben az érdemli a legtöbb figyelmet: Will Morva már azelőtt sem volt normális, hogy börtönbe került volna. A bűncselekményét - amelyért végül a halálos ítéletet kimondták rá - 2006 augusztusában követte el, amikor már egy éve volt előzetes letartóztatásban, egy balul sikerült rablási kísérlet miatti tárgyalására várva.

Szeretném elkerülni a félreértéseket: igen csekély rokonszenvet érzek Morva úr irányában. Valamilyen ok folytán egész egyszerűen antipatikus a számomra (talán azért, mert az arcvonásai kifejezett hasonlóságot mutattak egy másik, meglehetősen közismert bűnöző arcvonásaival? Nem tudom); de személyes rokonszenvtől vagy ellenszenvtől függetlenül, azt gondolom, hogy komplett őrült volt, s mint ilyet: erőszakos bűncselekményeiért sem lett volna szabad felelősségre vonni. Ezért vagyok rendkívül felindult és felháborodott, egészen azóta, hogy megtudtam: McAuliffe kormányzó elutasította a kegyelmi kérvényt. Amikor pedig olvastam a neten, hogy az ítéletet végrehajtották, annyira zaklatottá váltam, hogy valamit muszáj volt kezdenem a felindultságommal. Ennek eredménye a blogposzt, amelyet most olvashattok.

A kis Will - a barátságos fiú

A családtagok, a gyerekkori barátok, ismerősök egybehangzóan arról számolnak be: Will egy barátságos, társaságkedvelő gyermek volt, kifejezett szociális érzékenységgel és együttérzéssel az elnyomottak iránt.
Mindenkit a barátjának tekintett, és képes volt megértést tanúsítani akár egy szitakötő iránt is: a vízbe esett rovart kimentette, megszárogatta a szárnyait, hogy a szitakötő elrepülhessen.
Még a gyalázatosan pocsékul gitározó testvérét is biztatta, hogy "nem, nem rossz, amit csinálsz, jó lesz ez!"
Mélységes empátiát tanúsított a kisebbségek, főként az indián őslakosok irányában - ezt középiskolás korában kifejezésre juttatta azáltal, hogy kampányt szervezett, mivel az iskola emblémájaként szereplő indián figurát diszkriminatívnak találta.

Néhány osztálytársa, akikkel haveri viszonyban volt, a visszaemlékezéseikben azt idézték fel: Will kapcsolata az apjával, enyhén szólva sem volt felhőtlen. Apuka egyébként disszidens volt, az anyai ági rokonságban pedig előfordult skizofrénia. Egyáltalán nem értem, hogy ezek a tények miért nem számítottak enyhítő körülménynek.

Valami nincs rendben

A problémák a középiskola utolsó évében kezdtek el felszínre kerülni. Végzős korában, röviddel az érettségi előtt, Will Morva összebalhézott a matektanárral, kirohant az óráról, és soha többé nem ment vissza. Az iskolát tehát be sem fejezte.
Ennek ellenére, közismert figura volt a helyi egyetem kávézóiban. A korábbi "laza", barátságos attitűdjét folytatva, mindenkivel leállt beszélgetni, és gyakorlatilag mindenki ismerte.

Lassanként azonban egyre furcsább és furcsább lett. Télen is lenge öltözékben járt, és egy idő után mindenhol mezítláb jelent meg, amiért is egyszerűen csak "a mezítlábas Will" néven vált közismertté. Képes volt órákon át kotlani egyetlen kávé felett, miközben az alkalmi ismerősöknek hosszasan kifejtette szociális és politikai nézeteit, valamint idealisztikus ötleteit az indián őslakosok megmentésére (annak ellenére, hogy az általa említett őslakosok nem álltak konfliktusban senkivel). Azok, akik az ilyen szónoklatait hallgatták, később azt vallották tanúként: Will figyelemreméltó lexikális ismeretekkel rendelkezett, de mintha nem ezen a világon élt volna.
A mezítláb közlekedést azzal indokolta: túlélési gyakorlatokat folytat a vadonban.

Ez a srác enyhén szólva bogaras!

Will Morva aggasztó gyomorpanaszokról számolt be, és annak érdekében, hogy ezt kezelje, egészen bizarr diétákat kezdett el követni. Egy időszakban szinte kizárólag nyers - vagy majdnem nyers - húst és rengeteg tejterméket - főként sajtot - fogyasztott, egy másik periódusban viszont fenyőmagvakon és dióféléken élt. Meggyőződése szerint ezek az étrendek voltak szükségesek a gyomorpanaszai kordában tartásához. Amikor orvoshoz fordult, megkapta ugyan az irritábilis bélszindróma diagnózisát, de az orvos vélekedése szerint Morva panaszainak egy része egyszerűen nonszensz volt. Az ismerősök is azt állították: Morva soha nem tűnt úgy, mintha bármi probléma is volna az egészségével.

Szabályszerű téveszmék is kialakultak nála.
Amikor a nővére férjhez ment, a család többi tagja pedig visszaköltözött Richmondba, Will a blacksburg-i családi házban maradt, egyedül. Hamarosan kifejezésre juttatta azzal kapcsolatos aggályait: a ház ellenséges vele szemben. A penész és az egyéb méreganyagok a házban, egyszerűen megölik őt - állította, holott az ismerősei semmiféle jelét nem látták a házban sem penésznek, sem más veszélyes anyagnak.

Az ezt követő években gyakorlatilag csavargóként élt, egyik napról a másikra, egyik helyről a másikra: általában a barátainál "csövezett".
Már az álláskeresés is gondot okozott neki, de ha még alkalmazták is valahol, az állást nem tudta sokáig megtartani, mert egyetlen munkaadó sem tolerálta sokáig a kényszerbetegsége, az állítólagos szomatikus panaszai miatt fellépő bizarr igényeit a személyes higiéniájával, az egészségével kapcsolatban.

Ez már több, mint "bogarasság"....

A - minden valószínűség szerint képzelt - gyomorbetegséggel parallel, Morva viselkedése egyre furcsábbá vált. A barátok, ismerősök felfigyeltek arra, hogy Will bizonyos kérdésekben rendkívül merev és rigid hozzáállást tanúsított; a nézetei sok szempontból rugalmatlanok, irracionálisak és szokatlanok voltak; kétirányú párbeszédet egyre nehezebb volt folytatni vele.
Édesanyjának és közelebbi barátainak bizalmasan elárulta: olyan képességei vannak, amelyekkel mások nem rendelkeznek; olyan titkos tudással bír, amilyennel senki más - bár ezen képességek forrásáról ő maga sem tudott magyarázatot adni; és hogy kiválasztott lett arra, hogy a világot megmentse. Meggyőződése szerint az a küldetése, hogy az őslakosokat megmentse, és hogy megoltalmazza az ártatlanokat a világban ténykedő romboló erőktől. Egy közeli barátjának arról számolt be: úgy érzi, hogy valamilyen felsőbbrendű entitás szólította; mintha egy vallási elhivatottság volna mindez.

Gyakran beszélt arról, hogy a nagy küldetés érdekében edzi magát. Családtagjainak és barátainak arról mesélt, hogy heteken keresztül az erdőben élt - vadászott, búvóhelyeket épített és túlélési technikákat gyakorolt. (A valóságban soha nem tűnt el a városból több hétre; rendszeresen látták az egyetem környékén lófrálni.) Lakótársai beszámolója szerint katonai jellegű manővereket is végrehajtott, mintha egy közelgő apokalipszisre készülne.

Egy barátjának azt állította: Dél-Amerikába készül, hogy egy ottani őslakos törzzsel éljen. Annak ellenére, hogy ezt a törzset agresszívként és az idegenekkel szemben barátságtalannak mutatta be, meg volt róla győződve, hogy a törzstagok fel fogják ismerni az arcvonásait, és megmentőjükként fogják üdvözölni. Egy másik alkalommal Alaszkába kívánt menni, hogy az inuitokkal éljen.
Egyszer még azt is állította, hogy többhetes elvonuláson vett részt egy rezervátumban - de senki nem emlékezett olyan időszakra, amikor Morva ilyen hosszú ideig ne tűnt fel volna a virginiai Blacksburg-ben.

Az ismerősök között sokan akadtak, akik Morva "furcsává" válását az édesapja halálával hozták összefüggésbe - amikor Mr. Morva 2004-ben elhunyt, a fiatal Will a temetésen is mezítláb jelent meg, rendkívül hanyag öltözékben -, de az igazság az volt, hogy már 2001-ben is akadtak problémák Will Morva viselkedésével. A rendőrök kitiltották az egyetem területéről, mivel meztelenül találták az egyik női mosdóban. Morva magyarázata az volt: ki kellett mennie a mosdóba.
A rendőrök értesítették Morva édesanyját is, kertelés nélkül tudatva vele: "asszonyom, az ön fia beteg. Segítségre volna szüksége."

2005 nyarára Morva elveszítette a kapcsolatot a legtöbb régi barátjával, ismerősével; akik mégis tartottak vele kontaktot, azok arról számoltak be, hogy Morvának még a korábbiakhoz képest is vad elképzelései, meggyőződései támadtak. Állítása szerint a helyi rendőrök konspiráltak ellene a Bush-kormány adminisztrációjával; meg volt arról győződve, hogy a telefonjait lehallgatják, őt magát pedig állandóan követik.
Az ismeretségi körben tehát mindenki észrevette, hogy Morva beteg, de sem ők, sem a családtagok nem tudtak mit tenni: egy nagykorú embert nem lehet akarata ellenére gyógykezeltetni.

Balul sikerült, kisstílű bűncselekmény kísérlete

2005 augusztusában Morvát letartóztatták egy balul sikerült rablási kísérletért. Ő és feltételezett bűntársai célba vették egy üzlet üvegajtaját - amint az önműködő ajtó nem nyílt ki, a társaság futva távozott a helyszínről. Morva ellen eljárás indult egy sorozat vagyon elleni bűncselekmény kísérlete miatt: ezek mindegyike egyformán sikertelen volt és gyengén megtervezett.
A bűntársai minimális büntetéssel megúszták, illetve szabadon távozhattak. Morva nem.
Már egy éve ült előzetes letartóztatásban, igen rossz körülmények között egy túlzsúfolt börtönben. Annak ellenére, hogy családtagjai figyelmeztették a hatóságokat: Morva pszichésen nem stabil, ki kellene vizsgálni és kezelni kellene - erre nem került sor. Ennek következményeként Morva elmeállapota csak romlott ebben a környezetben, és meggyőződésévé vált: ártatlanul tartóztatták le. Szentül hitte azt is: szomatikus egészsége rohamosan hanyatlik, és éppen azért helyezték a börtönben ilyen rossz körülmények közé, hogy elveszejtsék. Fokozatosan eluralkodott rajta a rettegés, hogy az életére törnek.

Sikertelen rablóból gyilkos és szökevény fegyenc

2006 augusztusában egy sérülésre panaszkodott, és a helyi kórházba szállították. Itt egy börtönőr kíséretében kiment egy napon a mosdóba; amíg a fülkében tartózkodott, leszerelte a fém vécépapír-tartót, és ezzel eszméletlenre verte az őt felügyelő börtönőrt; elvette szolgálati fegyverét, és a kórházból való menekülés közben közvetlen közelről arcon lőtte Derrick McFarland-et, a kórház biztonsági alkalmazottját. McFarland azonnal életét vesztette.

Embervadászat kezdődött; másnap, Eric Suthpin tizedes - a Montgomery megyei rendőrkapitányság alkalmazottja - rátalált Morvára egy helyi sétaúton. Morva azonnal lelőtte a tizedest.
Alig 36 órával a szökés után, Morva visszakerült a börtönbe.
Bevallása szerint azért cselekedett így, hogy a saját életét mentse. A későbbiekben is határozottan állította: az ő helyében bárki ugyanezt tette volna.

A halálos ítélet

Morvát 2008-ban halálra ítélték. A bíróság nem rendelte be tanúskodni a családtagokat, ismerősöket, akik felvilágosítást adhattak volna arról: ez az ember olyan mértékben zavart, hogy nem lehetne büntetőjogilag felelősségre vonni.
Csak 2014-ben végeztek pszichiátriai vizsgálatot, amely megállapította: Morva legalább három téveszmével rendelkezik - összeesküvési, szomatikus és grandiózus tévképzetekkel. Emellé szkizotip személyiségzavarban is szenved.
A vizsgálatot végző pszichiáter egyértelműnek tartotta: Morva nem szimulálja az elmebetegséget - mint teszi számos bűnöző, hogy elkerülje a felelősségre vonást -, éppen ellenkezőleg, minden erejével azon van, hogy normálisnak tekintsék.
Ismerősei és családtagjai szerint Morva képes volt értelmesen, összefüggően beszélni számos témáról - csak akkor vált mániákussá és érzelmei akkor uralkodtak el rajta, ha olyasmi került szóba, ami a tévképzeteivel összefüggésben állt.

Az őrület csak súlyosbodik

A rögeszme, mely szerint mindenki ellene konspirált, olyan súlyosságot ért el, hogy a halálsoron eltöltött évek során Morva már nem is volt hajlandó személyes beszélőre menni sem az édesanyjával, sem a jogi képviselőivel. (Ezzel az akciójával egyébként az ügyvédei munkáját is szabotálta, de - elmeállapota miatt - ennek belátására is képtelen volt.)
Egy telefonbeszélgetésben megemlítette édesanyjának: "valaki a halálomat kívánja", valamint "nem tudom, hogy a szervezetem meddig bírja mindezt".

Az eset azért kavart fel mélyen - és ezért tettem félre az objektivitást -, mert egyértelmű, hogy ez az ember egy komplett őrült volt! Nem is kell szakértői vizsgálatot elrendelni, elég ránézni, hogy nyilvánvalóvá váljon: Will Morvánál nagyon "elmentek otthonról". A környezetemben mindenki, akinek megmutattam néhány képet Morváról - anélkül, hogy elárultam volna, kit látnak a fotókon -, ránézésre megállapította: "hát ez az ember nyilvánvalóan nem normális".
(Néhány kommentár: "Így képzelek el egy paranoiást"; "Hát ez az őrült meg kicsoda?"; "EZ MI A ~>#@?!")

Eleve meg sem történhetett volna a tragédia - a börtönőr leütése, a biztonsági ember és a rendőr meggyilkolása -, ha a hatóságok komolyan veszik a hozzátartozók állítását: Morva beteg és kezelni kell.

Nem elég elmebeteg?!

A jog embereinek sem volt elég, hogy Morvára elég lehetett ránézni annak megállapításához: súlyosan elmebeteg.
Nem elég, ha valaki annyira zavart, hogy már több laikus, az elmekórtan kérdéseiben járatlan személynek is feltűnik: "valami nagyon nincs rendben ennél az embernél".

A halálos ítélet fellebbezését ugyanis azért nem fogadták el, mert a tárgyalások során nem került említésre a nyilvánvaló tény: Morvánál telibe elszállt a kakukk.
A kivégzést megelőző hetekben-hónapokban civilek, jogászok, elmeorvosok egyaránt kampányoltak az ítélet végrehajtása ellen. Még a halálbüntetés támogatói között is akadtak, akik kegyelmet szavaztak volna Morvának, elmeállapotára való tekintettel.
Internet-szerte nagy volt a felháborodás, amikor Virginia állam kormányzója közzétette: a kegyelmi kérvényt elutasította, arra való tekintettel, hogy - vélekedése szerint - Morva egyértelműen fair tárgyalást kapott, és a börtönben eltöltött idő alatt a büntetésvégrehajtás személyzete nem tapasztalt nála súlyos elmezavarra utaló jeleket.
Az ítéletet 2017. július 6.-án végrehajtották; a büntetésvégrehajtás sajtóreferense azt írta a kiadott közleményben, hogy a kivégzés minden komplikáció nélkül történt meg.
A kivégzésen jelenlévő egyik médiaképviselő - Drew Wilder - viszont azt állította: szokatlan volt, hogy a megfigyelő helyiség üvegablaka előtt össze volt húzva a függöny. A kivégzések során a tanúk rendszerint láthatják, amint az elítéltet a kivégző asztalra fekteti és leszíjazza a végrehajtó személyzet, a függönyt csak ezután húzzák össze! Ezúttal viszont csak akkor nyílt szét a függöny, amikor Morva már a kivégző asztalon feküdt.

A jelenlévő tanúk benyomása szerint Morva rendkívül idegesnek tűnt; miután a kérdésre, hogy szeretne-e még mondani valamit, nemmel válaszolt, reszketni és rázkódni kezdett.
Néhány perccel később elkezdett beszélni, de a kivégző helyiségben lévő mikrofon nem volt bekapcsolva. Rövid idővel ezután Morva elkezdett levegőért kapkodni, a hasfala drámaian emelkedett és süllyedt.

Helyi idő szerint este kilenc óra tizenöt perckor nyilvánították halottnak.

Ismét egy izgalmas észak-európai históriával jelentkezek.
A helyszín Dánia, közelebbről Odense kikötővárosa, az 1960-as évek közepén.
A kedélyeket éppen egy fiatal nő sérelmére elkövetett gyilkosság borzolta - az áldozatot egy pincében található mosókonyhában fojtották meg -, azonban az esetet környező médiaszenzáció eredményeként a rendőrségen egy középkorú hölgy is jelentkezett. Azt állította, hogy Ebba Elvira Jensen nevű nővére - amikor legutoljára találkoztak -, éppen annak az embernek a társaságában volt, akiben most felismerni vélte a nagy sajtóvisszhangot kapott gyilkosság gyanúsítottját. S a nővérével már évek óta nem találkozott.
A rendőrök természetesen hümmögtek, jegyzőkönyvbe vették a vallomást, és nekiláttak nyomozni. Szerették volna kihallgatni többek között ezt az Ebba Elvira Jensent is - akiről ekkor derült ki, hogy már évek óta senki nem látta, és senkinek fogalma sincs arról, hogy hová tűnhetett! Csak egypár szárnyra kelt pletyka maradt a nyomában arról, hogy a ruháit megtalálták egy pincében, darabokra szaggatva.

Az eltűnt nő

A bejelentést tevő hölgy nővére, mint kiderült, ismert alakja volt az odense-i éjszakai életnek. Italozó életmódja miatt mindenki csak "a piás Ebba" néven ismerte - és bizony minden kocsmában ismerték; házassága tönkremenetelében is a részegeskedés játszotta a legfőbb szerepet. Volt férje vallomása szerint Ebba több időt töltött a különböző bárokban, sörözőkben, mint otthon.
A válás után is folytatta alkoholizáló életmódját; érett negyvenes nő létére állandó lakhelye rendszerint nem volt, prostitúcióból tartotta el magát, és alkalmi férfiismerősei, ügyfelei lakásán volt szokása "csövezni" néhány napot vagy egy-két hetet, ezután odébbállt.
Ebba eléggé szorosan kötődött Odense városához; előfordult ugyan, hogy néhány hónapra elutazott, de mindenki, aki ismerte, egybehangzóan állította: nem tudják elképzelni, hogy a nő máshová költözött volna.

Mindez gyanússá tette a történetet, kiváltképp annak fényében: a jelenlegi bűnesetnek és Ebba eltűnésének köze lehetett egymáshoz.
Ezért kikérdezték a piás Ebba családtagjait és feltételezett alkalmi partnereit is. Kiderült, hogy évek óta senki nem látta a Piást, és senkinek nem volt fogalma sem arról, hogy mi lehet vele.
Többek között kihallgattak egy férfit, akivel Ebba egy rövid ideig együtt lakott; bebizonyosodott, hogy ő az, akinek a társaságában Ebbát a nővére legutoljára látta - és aki később elmesélte a történetet a pincéről, meg a darabokra tépett ruhákról.

Egy alapos kutatás eredményeként gyorsan tisztázódott: ez a férfi szóba sem jöhet a mosókonyhai gyilkosság tetteseként, és a két esetnek biztosan semmi köze egymáshoz. Mindenesetre a rendőrség akkor is ott állt egy gyanús körülmények között eltűnt nő aktájával, és az újra meg újra előkerülő történetek, híresztelések a pincében megtalált, szétszaggatott ruhákról, ezt a gyanút csak még inkább alátámasztották.

Eközben bebizonyosodott: ez a férfi, akivel Ebba egy rövid ideig kapcsolatban volt, igen fontos felvilágosításokkal tud szolgálni. Az eltűnést képes volt időben behatárolni - 1961-re, tehát hat évvel a nyomozás előttre. Azt is elmondta, hogy Ebba ekkor költözött el tőle egy másik, idősebb férfihez egy kertvárosi negyedbe, és néhány napig itt lakott. Aztán, valahol - a tanú már maga sem tudta, hogy hol - hallotta, hogy Ebba a belvárosban ellátogatott egy kisebb szórakozóhelyre május elején, és ekkor lépett ki - az alig egyhetes kaland után - az idősebb férfi életéből. A szórakozóhelyet már egy újonnan megismert partnerrel hagyta el a nő, és azóta senki nem tud róla semmit.

Nosza, a kitartó nyomozók nem nyugodtak, amíg fel nem kajtatták ezt a bizonyos idősebb férfit - aki egyébként készségesen meg is erősítette mindazt, amit a zsarvak már korábban is tudtak. A Piás legutoljára nála lakott, a kerti kisházban, körülbelül nyolc napig. Május első napjának délutánján egy Norman nevű férfivel tért haza - akinek még a címére is emlékezett a tanú: a Skibshusvej külső végén, a Skibhuskro-nál.
Nos, hármasban iddogáltak a kertben egészen késő délutánig, majd együtt elmentek a belvárosba szórakozni. Ott Ebba és Norman elköszöntek az idősebb férfitől, azzal, hogy beülnének még valahová meginni egypár sört - de azt már nem mondták, hogy hová ülnek be.
Ezután az idősebb férfi soha többé nem látta a piás Ebbát. Eleinte tett néhány kísérletet arra, hogy megtalálja a nőt a törzshelyei valamelyikén, de még azokban a csehókban sem tudott róla senki, ahol a Piás egyébként napi rendszerességgel fordult meg. A kocsmatöltelékek meg más, félig alvilági elemek között szárnyra kelt a pletyka, hogy a Piás részegen belefulladt a tengerbe.
A tanú - egy vagy két évvel a történtek után - véletlenül összetalálkozott Norman-nal, és meg is kérdezte: nem tud-e valamit Ebbáról, de a férfi tagadólag válaszolt. Azt állította, semmit sem tud.
Az idősebb férfinek régebben a birtokában voltak ugyan Ebba ruhái, amelyeket hátrahagyott a kerti házban, de ezek elkallódtak azóta. A tanúnak nem jutottak a fülébe a pletykák a darabokra szaggatott ruhákról.
Ennek a tanúnak a kapcsolatai természetesen rendkívül alaposan át lettek világítva, de minden jel arra utalt: a rendőrségnek semmi oka azt feltételezni, hogy a férfinek bármi köze is lenne a Piás eltűnéséhez.

Norman, az utolsó üzletfél

Tudjuk: ha nincs hulla, nincs gyilkosság sem, tehát a rendőrségnek továbbra sem volt bizonyítéka arra, hogy a Piás bűncselekmény áldozata lett. Hé, mondhatni, végül is egy züllött életű nő tűnt el egy olyan környezetből, ahol az élet egyáltalán nem egyszerű!
A nyomozás során természetesen érdekessé vált ennek a bizonyos Norman-nak a személye, mert ő volt az, akit utoljára láttak az eltűnt nővel. Nos, maga Norman is ismert alakja volt az éjszakai életnek, sok kikötői kricsmi tekintette őt állandó vendégének. Nos - ugyanezt a rendőrség is elmondhatta magáról, ugyanis különféle erőszakos bűncselekmények folytán jó néhányszor vendégeskedett náluk is a derék Norman Askov Madsen, a tapasztalt, kipróbált kocsmatöltelék. 38 évesen már több elrontott házasság állt mögötte - feleségbántalmazás miatt több ügye is volt, és párszor kocsmai verekedések, garázdálkodások miatt is bekísérték egy kis barátságos elbeszélgetés céljából az őrszobára.
1961 tavaszán éppen a Skibhuskroen-nél lakott, de azóta többször is költözött, Odense-n belül is, majd az ország más városaiban is élt. Az utóbbi években az a sajátos szokása támadt, hogy mindig eltűnt, valahányszor csak a rendőrség beszélni szeretett volna vele. Több hónap telt el, mire Odense-ben egész véletlenül összetalálkozott vele a járőr, és a véletlen találkozáson fellelkesülve, be is tessékelte a jardra, mert hogy olyan régóta szeretnének már bájcsevegni vele a rendőrök.
A bűnügyesek tényleg örültek a szerencsének, roppantul érdeklődtek a kedves kis Madsen személye és hogyléte iránt. Ennek megfelelően lelkesen kérdezgették is, leginkább a nőügyeiről. Azonban Madsen ügyes fiú volt, ártatlan képet vágva bizonygatta, hogy nem emlékszik Ebba Elvira Jensen nevű nőismerősre. Erőteljes, szívhezszóló ráhatás eredményére aztán kénytelen-kelletlen mégis beismerte, hogy debizony. Azért a biztonság kedvéért adta az ártatlant, hogy "jaaa? Piás Ebba? Hát persze, hogy ismertem, miért nem így tetszettek említeni, furfangos rendőr bácsik?" Mindenesetre nagyban hangoztatta, hogy már évek teltek el azóta, és különben is csak futó ismeretségről volt szó, tetszik tudni.
Amint azonban ezek a makacs, konok fakabátok Madsen elé tárták a tanúk vallomását, akkor beismerte, hogy csakugyan csapott egy görbe estét a Piással. Óvatosan, a szavahihetőség fenntartása érdekében, eldudorászta halkan: segített is a piás Ebbának átcuccolni a kerti kisházba, utána pedig édes hármasban söröztek a kertben. Később, folytatta, tényleg kimentek a városba dajdajozni, aztán valamelyik kricsmiben a Piás elköszönt tőle és egyszerűen felszívódott, azóta pedig egyszer sem találkozott vele.
A fakabátok nem hagyták annyiban, és tovább faggatóztak. Madsen szabadkozott.
Ugyan már, csúnya rendőr bácsik, miért nem tetszenek már békét hagyni ezzel a hülyeséggel? Több, mint hat évvel ezelőtt történt az egész, különben sem olyan fajta vagyok, aki nőkkel erőszakoskodik, és egyáltalán, kinek tetszenek engem nézni, hát nem szokásom nekem ittas nőket a lakásomra cepelni, hogy aztán az ágyban henteregjek velük! Ugyan hová tetszenek gondolni, rendőr bácsik?
A zsekák kezdtek fejgörcsöt kapni. Ugyanis egészen indokoltnak látszott a gyanú, hogy ez a Norman Askov Madsen sokkal, de sokkal többet tud arról, mi történhetett a Piással, mint amennyit elárulni hajlandó. Viszont bizonyíték semmire nem volt, még arra sem, hogy a piás Ebba bűncselekmény áldozatául esett!
A zsaruk tehát jobb belátásuk ellenére kénytelenek voltak elereszteni Madsent. A nyomozást mindenesetre nem függesztették fel.

Norman Askov Madsen korábbi lakóhelye

Ezek a csúnya, személyeskedő rendőr bácsik, akik Norman Askov Madsent ilyen tapintatlan, tolakodó kérdésekkel zargatták, most a Skibhusvej végén lévő ház lakóit kezdték el háborgatni a faggatózásukkal - 1961-ben, amikor az izgalmas események történtek, Madsen ugyebár itt lakott pár hónapig az akkori feleségével - akivel igen viharos és rövid kapcsolata volt. A főbérlő egy idősebb néni volt, aki a történtek óta már jobblétre szenderült, és a szomszédságból is olyan sokan elköltöztek, hogy felvilágosításokkal alig tudtak szolgálni Madsenkéről.
A rossz-gonosz, gyanakvó rendőrök arra a rosszhiszemű következtetésre jutottak: Madsen bizony a lakására cipelte a Piást, kinyírta, és utána jól elásta a kertben.
A rosszhiszeműségüket Madsen exfelesége tovább mélyítette. Az asszony előadta: hallott ő is ennek a piás nőnek az eltűnéséről, és az ismerősei azt rebesgették, hogy Madsennel látták a városban. Az asszony ekkor - április végétől május közepéig - Koppenhágában volt a rokonainál, és amikor hazaérkezett, azt kellett tapasztalnia: három hét alatt nagyon megváltozott az ő Norman-ja! Valami nyugtalanság és ingerlékenység vett erőt rajta, és hirtelen rátört a Koppenhágába költözhetnék. Sürgette a feleséget: adják el a bútoraikat, és költözzenek el mihamarább, de a miértekre soha nem volt hajlandó magyarázatot adni.
A házasság egyébként viharos véget ért 1961 nyarán. Madsen erőszakos, agresszív viselkedése felszínre került; rendszeresen itta le magát és verte a feleségét; egy alkalommal oly durván, hogy a nő egy hétig az ágyat nyomta. Nem csoda, hogy a feleség beadta a válókeresetet.
A rendőrök mindeközben az elmebaj küszöbén táncoltak: egyre erősebb volt a gyanújuk, hogy a Piás bűncselekmény áldozata lett, és arra is egyre több indirekt jel utalt, hogy éppen Madsen rekkentette őt el - de bizonyíték, az egy szál sem. S mivel hulla sem volt, egy szál sem, a rendőrök egyre idegesebbek lettek. Idegességükben már nemcsak a falat kaparták, hanem Madsen egykori házának kertjét is. Felásták tehát annak rendje-módja szerint az egészet. Találtak is ugyan valami csontmaradványokat; de ezekről hamar kiviláglott, hogy állati és nem emberi maradványok.
A nyomozók kedélyét tovább borzolta, hogy a nyomozással párhuzamosan újabb és újabb pletykákat, meg bejelentéseket kellett hallaniok. Volt, aki azt állította: látta a Piást, és volt olyan is, aki azt jelentette ki: Ebba felhagyott a korábbi, züllött, félvilági életvitelével, és külföldre költözött, vagy másik városba, ahol senki nem ismerte és így tiszta lappal kezdhetett új életet; akik viszont ismerték a Piást, azok csak a fejüket csóválták. A piás Ebba annyira közismert alakja volt Odense-nek, hogy a városnak szinte szerves része volt. Különben is, eltűnésekor már elmúlt 46 éves, ebben a korban már ritkán változik meg gyökeresen az ember;
A rendőrök tovább tépték a hajukat. Még mindig nincs bizonyíték arra, hogy a Piást meggyilkolták volna! Annál is inkább, mert abban a miliőben, ahol a nő élt, az élet néha nagyon kemény tud lenni és az öngyilkosság egyáltalán nem ritkaság a kiöregedőfélben lévő prostik között. És annál is inkább, mert tényleg nem kizárt, hogy Ebba új életet kezdett valahol máshol!
Nos, az ügy tehát a felderítetlen eltűnések közé került, és a következő években különös figyelmet fordítottak minden agnoszkálatlan női holttestre, amely csak előkerült. Ezek egyike sem bizonyult a piás Ebba maradványainak.

A történet folytatását itt olvashatjátok. Tudom, hogy csúnya dolog éppen a legizgalmasabb pontnál hagyni félbe a mesélgetést; igen, nagyon piszok vagyok, elismerem, meg fáradt is. A következő posztban elmesélem, hová tűnt a piás Ebba, addig rágjátok nyugodtan a körmötöket, mint tették a dán rendőrök is :}

23 rendbéli gyilkosságban találták bűnösnek. 25 gyilkosságért emeltek vádat ellene. A kihallgatások során 27 emberölést ismert be. A rendőrök több, mint 60 halálesetről hallgatták ki. A nyomozás során felmerült, hogy a bizonyítási eljárás érdekében több, mint 200 elhunytat kellene exhumálni. Mégsem került exhumálásra egyetlen halott sem. Az orvosszakértők ugyanis tájékoztatták a nyomozókat: gyakorlatilag esélytelen volna megtalálni azt az anyagot, amely után kutattak—a curacitot. Ez a méreganyag az emberi szervezetben ugyanis csak néhány napig, legjobb esetben is néhány hétig mutatható ki - ezek az elhunytak viszont már több hónapja, illetve éve nyugodtak sírjaikban, tehát direkt bizonyítékot nem lehetett volna találni.


Arnfinn Nesset-et, az orkanger-i beteg-és idősotthon vezetőjét 1981 márciusában tartóztatták le. Ekkor már jó ideje keringtek pletykák a gyanús halálesetekről az intézményben, amely körülbelül 130 páciensnek biztosított férőhelyet.


Az intézetben dolgozó több ápoló, és az ügyeletes orvosok egyike is gyanúsnak találta a halálesetek némelyikét, annak ellenére is, hogy idős, súlyos beteg emberekről volt szó. A halálesetek némelyike még így is szokatlannak hatott: az érintettek ugyanis—állapotukhoz viszonyítva—teljesen ébernek és elevennek tűntek az egyik pillanatban, a másikban pedig holtan találták őket—és a kettő között eltelt időben megtörtént, nagyon sok páciens esetében, hogy Nesset a közelben volt, a laboratóriummi kosárral a karján. Az elhunyt könyökhajlatában—vagy kézfején—pedig egy friss szúrásnyom volt látható, szabályszerűen leragasztva egy sebtapasszal.


Egyes esetekben akadtak szemtanúk, akik azt látták: Nesset közvetlenül a páciens halála előtt injekciót adott - azonban fel sem merült senkiben a feltételezés, hogy ez az injekció curacitot tartalmazott.
Az egyik haláleset, amelyért vádat emeltek Nesset ellen, egy Tore nevű, 83 éves férfi esete volt—ő 1980 július 9.-én hunyt el, este fél nyolc körül.
Tore egész nap nagyon rosszul volt, és Nesset több alkalommal is látogatást tett nála. A férfi gyakorlatilag arra kérte a betegotthon vezetőjét, hogy segítsen véget vetni a szenvedéseinek. Nesset megkérdezte tőle: ezt teljesen komolyan gondolja?
Nesset—ahogyan az szokásában állt—hazament ebédelni, de délután visszatért a betegotthonba. Egy ápolónő felügyelt Tore szobájában, és arról tájékoztatta Nessetet, hogy a helyzet dél óta csak rosszabbodott.
Nesset hozott egy injekciót, és a nővér szeme láttára beadta ezt Tore bal kézfejébe.


“Ez az injekció a légzés könnyítését szolgálta”—állította Nesset a tárgyalóteremben.
Hanem a rendőrségi kihallgatáson egészen mást mondott! Nevezetesen, ezt:
“Curacit volt, és azért adtam be neki, hogy átjuttassam a túlvilágra.”


Melyik volt az igazság a kettő közül?


Az ápolónő felfigyelt arra, hogy Tore, az idős páciens egészen nyugodtan feküdt az injekció beadása után, még csak nem is lélegzett. Hanem a szívverése és a pulzusa érezhető volt. A szív vert még néhány percig, noha a beteg teljesen mozdulatlan volt.
A curacit éppen így hat!
Az eljárásnak ezen a pontján azonban még ki sem mondták a “curacit” szót az esettel összefüggésben. A betegotthonban nagyon kevesen tudták, mi is ez a szer egyáltalán.


Egy másik esetben is akadt egy tanú, aki látta, amint Nesset injekciót adott egy páciensnek—de ez valószínűleg egy vérvizsgálathoz kellett, Nesset állítása szerint. A rendőrségen erről az esetről is azt állította: a páciens életének kioltása állt szándékában.


Más, hasonló esetekben nem voltak ugyan az injekciózásnak szemtanúi - a gyanúra mégis okot adott, hogy Nesset—a megszokott laboratóriumi kosárral a karján—a közelben tartózkodott. Néhány alkalommal ő maga volt az, aki megtalálta az éppen elhunytakat—és az ápolónők elkezdtek azon tanakodni: hogyan lehetséges ez, hogy Nesset, amikor csak vizitelni jár be, ennyi halálesetet fedez fel, míg ők—az ápolónők -, akik reggeltől estig itt vannak, sokkal kevesebb exitust látnak?


Hanem a “curacit” szó továbbra sem került kiejtésre. Amikor kiderült, hogy az épületben curacit található, ez nagyjából olyan hatással volt az intézet dolgozóira, mintha robbanás érte volna az épületet.

Mi az a curacit?

Ennek a méreganyagnak egyetlen legális alkalmazása az aneszteziológiában ismert. Egy altatásban végzett operáció során t.i. a páciens altatót kap, fájdalomcsillapítót—és curacitot, amely megbénítja az izmokat. Erre azért van szükség, hogy a műtétet ne zavarják meg az öntudatlan izomrángások. Az operáció alatt a páciens lélegeztetőgépen van, mert a curacit a légzőizmok működését is blokkolja.


A betegotthon lakói viszont természetesen nem kerültek lélegeztetőgépre.
A rémisztő halál, amelyet elszenvedtek, a következőképpen történt meg: az izmaik megbénultak, nem tudtak lélegezni, mozdulni, vagy segítségért kiáltani—viszont minden jel szerint öntudatuknál voltak, miközben—percek leforgása alatt—beállt a fulladásos halál.


Ez pontosan ugyanaz, mint amit az ápolónő tapasztalt ennél az idős betegnél!
Hanem egészen Nesset letartóztatásáig nem derült ki, hogy az intézményben curacit található.
Az ápolók körében sok pletyka kapott szárnyra, és félelmet keltettek az intézményben megtörtént halálesetek; de senki nem tudott annál többet mondani, mint “itt valami egyáltalán nem stimmel”. Kiváltképp nem jutott volna az alkalmazottak eszébe, hogy a saját főnökük áll a rejtélyes halálesetek mögött. A curacitos gyilkosság gondolata még kevésbé merült fel.


Nesset viszont, szakképzett ápolóként—eredetileg ugyanis műtősként dolgozott a sebészeten— nagyon jól tudta, mi az a curacit. Néhány esetben az ex-kollégáihoz fordult, hogy curacitot kérjen tőlük—néhány alkalommal teljesítették a kérését, de amikor a sokadik alkalommal is visszament ugyanezzel a kívánsággal, az exkollégák csodálkoztak, és nemet mondtak.

Az ügyeletes orvosok

A betegotthonnak nem volt állandó alkalmazásban álló orvosa; ehelyett két ügyeletes orvos váltotta egymást az intézetben, mindkettejüknek megvolt a megszabott ügyelési/rendelési ideje, amikor végiglátogatták a pácienseket, felírták az újabb gyógyszereket és előírták az esetlegesen szükséges további kezeléseket.
A személyzet gyógyszerigényléseit egy “gyógyszerkönyvben” vezették. Az alkalmazottak listát írtak a szükséges gyógyszerekről ebbe a gyógyszerkönyvbe: az ügyeletes orvos aláírásával és pecsétjével ellátva, ez a lista szabályszerű vénynek minősült, amelyet a gyógyszertárban bemutatva ki lehetett váltani.
Erre a rendelésre hetente került sor—minden héten, amint összeállt a lista, az orvos aláírta, a személyzet valamelyik tagja pedig elment a gyógyszertárba és kiváltotta a felírt orvosságokat.


A betegotthonban Nesset személyesen intézte ezt: ő küldte el a gyógyszerkönyvet a gyógyszertárba, ő vette át a gyógyszereket és osztotta ki a betegotthon egyes részeiben.


Az ügyeletes orvosok egyike, dr. Lise Helle, aggodalmát fejezte ki a gyanús, hirtelen halálesetek és Nesset jelenléte tárgyában; de még ő sem tudott többre gondolni, mint “valami itt nincs rendben”. Bevezette tehát azt a rendszabályt, hogy az otthon személyzetének legalább két tagja jelen kell, hogy legyen bármilyen injekció beadásánál.
Azokon a napokon, amelyeken Helle doktornő ügyelt, a halálesetek száma egyértelműen csökkent.


A másik ügyeletes orvos viszont nem osztotta kollégája aggályait, és—mint állította—számára alapvető szakmai etikai szabály, hogy az emberekben bízni kell.
Ezt a bizalmat később keserűen megbánta.
A bizalomnak egyik megnyilvánulása az volt: az orvosnak szokásában állt, hogy a gyógyszerkönyv aláírása során hagyott néhány sornyi helyet a gyógyszerek listája, illetve a saját szignatúrája között, úgyhogy a személyzet—szükség esetén—az orvos ügyeleti ideje lejárta után is hozzáírhatott még egy-két rendelést a listához.
Ennek a megelőlegezett bizalomnak tragikus következményei lettek.
Ugyanis így senki nem akadályozhatta meg Nesset-et abban, hogy a gyógyszerkönyvbe, az orvosi szignó fölé odaírja: “Curacit.”

Három rendelés

Amikor a rendőrség házkutatást tartott Nesset-nél, előkerültek arra vonatkozó bizonyítékok, hogy Nesset három alkalommal nagyobb mennyiségű curacitot szerzett be.
1977. július 20.-án kilenc fiolát rendelt.
1980. július 8.-án három fiolát.
1980. november 4.-én tíz fiolát.
Mindezek mellé, néhány alkalommal kisebb mennyiségű curacitot szerzett a korábbi kollégái segítségével, akik sebészeti osztályokon dolgoztak. Ebben az esetben azzal magyarázta kérését, hogy kutyák exterminálásához szükséges a szer.


Összesen annyi curacitot szerzett be Nesset, amennyi elvileg 244 emberi élet kioltására lett volna elegendő.
A gyógyszertár anélkül adta ki a curacitot, hogy bármilyen kérdést is feltett volna! Elvégre is, a gyógyszerkönyvben ott állt az ügyeletes orvos aláírása.
A gyógyszertárban senki sem kérdezte: egy betegotthonban—ahol sebészeti beavatkozásokat soha nem végeznek—mi szükség lehet curacitra, ráadásul ilyen elképesztő mennyiségben?


A sors iróniája, hogy egy alkalommal Nesset “kis” titka akár ki is derülhetett volna.
Elfelejtette ugyanis megjelölni, milyen töménységű curacitra van szüksége, és a kötelességtudó gyógyszerész be is telefonált a betegotthonba, hogy ezt a részletet pontosítsa. Szerencsétlenségére azonban a telefont nem az ügyeletes orvosok egyike vette fel, hanem maga Nesset! A gyilkosnak tehát módjában állt a halálos mérget beszerezni anélkül, hogy erről bárki is tudomást szerzett volna az intézetben.


1981 januárjában Nesset betegszabadságra ment, és írásban biztosította az illetékeseket arról, hogy nem használt curacitot emberekre. A dél-trøndelagi körzeti orvos információkat kapott arról, hogy szokatlan curacit-rendelések érkeztek az orkangeri betegotthonból. Az orvos értesítette a rendőrséget.


1981 márciusában a rendőrség kihallgatta Arnfinn Nesset-et. A curacit-eset nagy médiavisszhangot keltett, a sajtó kiszimatolta, hogy a történtek színhelye Orkanger.
A kihallgatás során Nesset beismert egy mérgezéses gyilkosságot, március 9.-iki letartóztatása után pedig még egyet.

Állatok exterminációja

Amikor Nesset-et arról kérdezték a tárgyaláson: mit szándékozott kezdeni ennyi curacittal, azt állította, hogy kutyák elaltatására használta. Megemlített egy olyan esetet is, amelynek során egyik szomszédjának segített egy csapdába esett nyest exterminálásában.
Nesset nem tudott konkrétumokat mondani ezekről az “elaltatásokról” háromnál több alkalom esetében:


A saját kutyáját is curacittal “altatta el”—de ez az eset régen történt, az 1970-es évek elején.
Egy különös momentum volt az esetben az is, hogy Nesset rábeszélte a feleségét: hazudjon a rendőrségnek ennek az “elaltatásnak” időpontjáról, állítsa tehát azt, hogy a közeli múltban történt. Az asszony az első alkalommal azt tette, amit a férje mondott, de később megbánta, hogy nem volt őszinte a rendőrökkel, és elmondta a valós összefüggéseket.


A másik esetet, a nyest exterminálását, a szomszéd is megerősítette: becsapdázott egy nyestet, és a pincében tartotta, majd megkérte Nesset-et, hogy altassa el az állatot. Nesset át is jött valamiféle injekcióval, amelyről a szomszéd nem tudta, mit tartalmaz—de Nesset előbb altatóspray-vel kábította el az állatot.
Az ügyész kérdése Nessethez az eset kapcsán:
“Tehát a nyesttel szemben ön olyan emberséget mutatott, hogy altatóspray-t használt—szemben a betegotthon pácienseivel, akik nem kaptak altatót, mielőtt ön kivégezte őket?”
Nesset korrigálta az ügyész feltételezését: nem az emberiesség vezette abban, hogy elkábítsa a nyestet, hanem tartott attól, hogy a kétségbeesett állat félelmében megtámadná őt, amikor az injekciót adja be.


A harmadik eset, Nesset állítása szerint, egy másik szomszéd házaspárnál történt, akiknek volt egy idős kutyájuk, és Nesset-et kérték meg, hogy altassa el. Nesset ugyanis korábban elmesélte nekik, hogy a saját kutyáját is curacittal altatta el, és a szomszéd házaspár most arra kérte őt, hogy az ő kutyájukat is így “intézze el”.


Nesset gyorsan megszerezte az első adag curacitot, kilenc fiolányi mennyiségben. De ezután nem hallott semmit a szomszédéktól a kutya elaltatása ügyében, ezért megsemmisítette a curacitot. Ez 1977-ben történt.
1980-ban a szomszéd ismét megemlítette ezt a kérését, hogy a kutyájukat el kellene altatni. Nesset ismét rendelt három fiola curacitot, de tartott attól, hogy nem lesz elég, és további tíz fiolányit szerzett be.
Ezúttal sem került sor a kutya elaltatására.

A szomszédasszony tanúskodik

Nesset, mint állította, a curacitot először azért szerezte be, mert a szomszéd házaspár megkérte, hogy altassa el idős, beteg kutyájukat.
Az eltelt időben a férj elhalálozott, de a feleség megjelent a bíróságon, és vallomást tett.
Kategorikusan elutasította a feltételezést, hogy ilyen kérése lett volna a szomszéd irányában.
- Szóba került-e egyáltalán, hosszú időn keresztül, hogy a kutya életét ki kell oltani?—kérdezte az ügyész, arra való tekintettel, hogy Nesset több évnyi időközökben szerzett be több adag curacitot, ugyanannak az állatnak az exterminálása céljából.
- Erről szó sem volt—jelentette ki a tanú határozottan.—Először is, Lucy nevű pudlikutyánk egészen élete utolsó évéig jó egészségnek örvendett. Másrészt olyan okos kutya volt, hogy az elaltatásáról nem is beszélhettünk volna a jelenlétében, mert mindent értett, amit az emberek mondtak! Harmadrészt, a család 1980 januárjában gyorsan döntött arról, hogy elvisszük az állatorvoshoz Lucyt és elaltattatjuk, amikor láttuk rajta, hogy már gyenge és fájdalmai vannak. Eszünkbe sem jutott volna más megoldás, mint ezt állatorvossal végeztetni el.


Ezzel Nesset kétségbeesett védekezése összeomlott. A tárgyalóteremben jelenlévők fülében visszhangzottak az ügyész szavai: “Mondja el az igazságot, Nesset. Ne felejtse el, hogy ha akár egyetlen ponton is hazugságon kapjuk, ezzel azt kockáztatja, hogy a továbbiakban elveszíti a szavahihetőségét.”


1980 karácsonya előtt az intézetben találtak egy üres curacit-csomagot. Az ápolónők egyike értesítette erről Nessetet, aki szarkasztikusan válaszolt: “Azt hiszed, curacittal gyilkolom a pácienseket?”
Ugyanekkor pánikszerűen távolította el az intézetből azt a gyógyszerkönyvet, amely a curacit-rendeléseket tartalmazta. Amikor ezt a gyógyszerkönyvet kereste az otthon személyzete, Nesset a gyógyszerkönyv eltűnését egy erősen szenilis páciensre fogta, akiről tudott volt, hogy hajlamos elhányni a dolgokat.
Valójában azonban Nesset otthonában rejtette el a könyvet. Itt is találta meg a rendőrség, Nesset útmutatása alapján, a letartóztatása után. A curacit-beszerzések körülményei ekkor már világossá váltak, egy gyógyszertári kutatás során. Sokan kezdtek felkészülni a kellemetlen kérdésekre… a gyógyszerész, aki kiadta a halálos mérget, anélkül, hogy egyetlen kérdést is feltett volna; az ügyeletes orvos, aki a vásárlásokat lehetővé tette; a másik ügyeletes orvos, aki elutasította a gyanút, hogy bármi rossz is történhet. Egy sorozatgyilkosság került felgöngyölítésre.


Röviddel a letartóztatása után, Nesset közel 30 vallomást tett.
“Annyi embert öltem meg, hogy már nem is emlékszem pontosan, kik voltak ők”—állította.


Nesset kihallgatása heteket, hónapokat vett igénybe. Mint magyarázta, “rátört a kényszer”, egy olyan erős kényszer, amelynek nem tudott ellenállni. Amikor ez megtörtént, akkor a különleges gyógyszerszekrényhez ment, ahol a curacitot tárolta; felszívott egy injekciót, beletette a laborkosárba, és a folyosókon ténfergett, míg rá nem talált a páciensre, akinek a meggyilkolásáról magában már döntést hozott.
A rendőrségen tett vallomásaiban Nesset azt a kifejezést használta: úgy érezte, késéleken egyensúlyozik. Részint félt attól, hogy rajtakapják, részint pedig éppen ezt—a rajtakapást—áhította a lelke mélyén.
Indítékként megemlítette a könyörületet is: segíteni akart az idős betegeknek átjutni a túloldalra, meg akarta könnyíteni a számukra az utolsó órákat.
Megemlített egy másik indítékot is: akkor is gyilkolt, ha szükség volt a betegotthonban a férőhelyre, mert sokan voltak várólistán.
Leginkább mégis a “kényszert” emlegette.

Mindent tagadott

1981 nyarán Nesset hirtelen nem volt többé hajlandó a rendőrségnek vallomást tenni, sőt a korábbi vallomásait is vissza kívánja vonni.
Ekkor viszont, magyarázattal tartozott: miért ismerte be akkor a gyilkosságok sorozatát a rendőröknek, miért erősítette meg vallomásait a kihallgatások során és az elmeorvos szakértők előtt is, ha valójában nem is követte el ezeket?
A vádlottak padján ülő egyén nem volt valami beszédes.
Leggyakrabban halkan válaszolt, tőszavakkal, vagy rövid, monoton mondatokkal, amelyeket újra és újra elismételt. Csak akkor vált közlékennyé, amikor szakmai témákról, kórházi rutinokról beszélhetett—mint például az intravénás mesterséges táplálás.
A “nehéz” kérdések hallatán mereven maga elé nézett, és suttogva válaszolt:
- Féltem.
- A rendőrség kényszerített.
- Úgy éreztem, hogy úgysem fognak békén hagyni, amíg magamra nem vállalom.


Amikor Nesset először “vállalt magára” egy gyilkosságot, ezt a vizsgálóbíró és az igazságügyi orvosszakértők előtt is “vállalta”.


A rendőrök tehát kikényszerítették Nesset-ből a vallomást? Halálos félelemben volt a kihallgatások alatt?
Ez a magyarázat cseppet nem állta meg a helyét: a norvég rendőrség példaértékűen bánik a gyanúsítottakkal, Európa-szerte mintaszerűnek számít, hogy milyen emberségesen, barátságosan viselkednek a delikvensekkel. A rendőrségen több tanú is arról számolt be, hogy Nesset rendkívül jó bánásmódban részesült az őt kihallgató nyomozók részéről.


A védelem éppen ebben az irányban próbált puhatolózni: nem lehet, hogy Nesset éppen ezért tett vallomást? Szervilis, autoriter ember lévén, egyszerűen csak hálás volt, amiért kedvesen bántak vele, és ezért bólogatott mindenre, amivel csak gyanúsították?


Nesset a nyomozók némelyikének viszont magánlevélben vallomást tett.
Az első levelet a nyomozás egyik vezetőjének nyújtotta át, egy reggelen, a kihallgatások kezdete előtt. Nesset leült és írt néhány gondolatot arról, miért ölt.
Azt írta, hogy hite szerint jó dolog az időseknek, ha a túlvilágra kerülnek. Hangokat hallott. A hangok is a másik oldalról érkeztek; toronyórák, lélekharangok hangját is hallani vélte.
A pszichiáter szakértők vélekedése szerint ezek nem az elmebaj jelei, sokkal inkább Nesset “kényszerének” vizualizációja. Kifejezésre juttatták, hogy Nesset esetében az elmebetegségnek még az elvi lehetősége sem merült fel.


Hanem akkor mi lehet a magyarázat arra, hogy egy emberi lény ilyen könyörtelen gyilkosságokat kövessen el tehetetlen idős emberek sérelmére, akik védtelenül feküdtek az ágyaikban?


Az ügyben 128 tanút és 9 szakértőt hallgattak ki.

Sajátos egyéniség

Az elmeorvosok magyarázatai, és Nesset saját vallomásai is egy rendkívül sajátos, különc egyéniségű embert mutatnak be.

Egy magányos, elhagyatott udvarházban nőtt fel, leányanya gyermekeként. Az apját soha nem ismerte. Az 1930-as években, amikor ő született, az emberek nagyon maradiak és prűd erkölcsűek voltak, kiváltképp vidéken, a megszégyenülés és a kimondatlan ítélkezések tehát erőteljesen rányomták bélyegüket Nesset egész személyiségére.
Nesset környezetét az anyja és nagyszülei jelentették—nagyapja régivágású, szigorú ember volt, aki drákói fegyelmet tartott a házban, és kemény büntetéseket volt szokása alkalmazni.
Nesset-et az iskolában is sok bántalmazás érte.


Az idős emberek—kiváltképp nők—jelenléte és a halál közelsége nehezedett Nesset gyerekkorára. A nagyanyja halála kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. Később, fiatal felnőttként—és szakképzett ápolóként—élte át azt a traumát, hogy édesanyját éppen akkor érte közúti baleset, amikor ő ügyeletben volt, és az anyja halálát ügyeletben asszisztálta végig.


A sorkatonai szolgálat viszont egy jó időszakot jelentett Nesset számára. Remekül érezte magát a seregben. Rend volt és fegyelem. Nesset készséges volt a felettesekkel szemben, és rendkívüli engedelmességet mutatott a tekintélyszemélyek iránt.
(A védelem ezt a tényt használta ki. Nesset tehát autoriter személyiség, aki úgymond fülét-farkát behúzza a tekintélyszemélyek előtt, és fegyelmezetten, készségesen megtesz mindent, hogy eleget tegyen az elvárásoknak.
Nesset ügyvédei ezekre a jellemvonásokra alapozták a védelmet. Alázatos és szolgálatkész volt, a tanárai, a felettesei és a seregben a kiképző tisztek is elégedettek voltak vele.
Segítőkész, áldozatkész embernek ismerték, akinek soha nem kellett kétszer szólni, ha a környezetében bárki is segítségre szorult.
A védelem tehát a következő kérdéseket tette fel:
Olyan szolgálatkész, hogy szerzett curacitot, még akkor is, ha senki nem kérte arra, hogy exterminálja a szomszéd kutyáját?
Olyan szolgálatkész, hogy a rendőrségtől való félelmében vallott be gyilkosságokat, amelyeket esetleg el sem követett?
)


Amint Nesset egy nagyobb intézmény teljhatalmú vezetője lett, ő maga vált hatósággá és autoritássá.
A kisebbrendűségi komplexusai és a gyermekkorában, meg fiatalkorában átélt megaláztatások agressziót és önnön fontosságáról alkotott fantáziákat eredményeztek. Nesset szeretett “valaki” lenni. És most “valaki” lett! Fontos ember volt a közösségben. Sőt, még ennél is fontosabb lett: élet és halál urává vált - fejtette ki a pszichiáterek egyike.


Két elmeorvos szakértő ezzel egyidejűleg Nesset állítólagos mély vallásosságát kérdőjelezte meg. A vádlott maga nagyon sokat beszélt a mély istenhitéről, valamint arról: az Úr segítsége nélkül nem tudta volna elviselni a szembesítéseket és az előzetes letartóztatást.
Az egyik pszichiáter átlátott ezen a nagy ájtatosságon, és kifejtette, hogy Nesset vallásossága erősen felületes, csak a külvilágnak szól. A valóságban, Nesset rendkívül durva és közönséges tudott lenni, sokszor használt trágár szavakat, és oda nem illő megjegyzéseket tett a betegotthon személyzetének tagjaira. Alkalmanként obszcén gesztusokat is mutatott, de a legdurvább szokása mégis az volt, hogy időről időre lement a betegotthon konyhájára, belekóstolt az ott éppen készülő húsételekbe, aztán megjegyezte: “Nem hittem volna, hogy X.Y. (az éppen elhunyt páciens) húsa ennyire finom!”


Nesset nemcsak gyilkosságokban, hanem sikkasztásban is bűnös volt. Több alkalommal hamisított pénzösszegeket a rábízott csekkeken, amelyeket idős páciensek küldtek egyházi, illetve humanitárius szervezeteknek. Nesset tehát—a benne megbízó páciensek tudta nélkül—nagyobb összegeket emelt le a bankszámlákról, és a különbözetet megtartotta magának.
Nesset később azzal védekezett, hogy a sikkasztott összegeket a betegotthon javára fordította, illetve, hogy a páciensek egészen biztosan örömmel adtak volna bőkezűbb pénzadományokat, ha ő—Nesset—erre kérte volna őket.

Hazugságok

“Ne felejtse el, Nesset, ha akár egyetlen ponton is hazugságon kapjuk, ezzel azt kockáztatja, hogy utána már semmit nem hisznek el magának, akármit is mond”—figyelmeztette Nesset-et az ügyész.

Miután a tanúk vallomásai helytállónak bizonyultak, Nesset állításai több ponton is eltértek a valóságtól.


Hazudott arról, miért szerzett curacitot.
Hazudott arról, hogy az ügyeletes orvos aláírta a teljes gyógyszerlistát—amelynek tételei között már ott volt a curacit is -, miután ő, Nesset, úgymond, elmagyarázta, hogy kutyák elaltatásához szükséges a szer.
Hazudott a saját kutyája elaltatásának időpontjáról.
A feleségét is rávette, hogy hazudjon erről az időpontról.
Hazudott a szomszéd kutyájáról.
Hazudott a rendőrökről.
Hazudott bizonyos kórházi rutinokról, abból a célból, hogy alibit biztosítson saját magának a kiterjedt injekciózások kapcsán.


Számos alkalommal tett olyan vallomást a bíróság előtt, amely ellentmondott a rendőröknek tett vallomásainak.

Elmebeteg?

A tárgyalást figyelemmel kísérő közönség számára nyitva állt a kérdés: vajon Nesset ügyvédei arra fogják-e alapozni a védelmet, hogy a vádlott elmeállapota kizárja a büntethetőséget? Egészen kézenfekvő lehetett volna azt mondani: egy olyan egyén, aki minden indíték nélkül kioltja 20…25 személy életét, minden kétséget kizáróan elmebeteg.
Nesset védelme viszont ezt a szempontot kihagyta, miután az elmeorvos szakértők véleménye egybehangzóan és minden kétséget kizáróan az volt: Nesset, noha személyisége súlyosan károsodott, egészen biztosan nem elmebeteg, így büntetőjogilag felelősségre vonható.
A védők ehelyett mindent egy lapra tettek fel: azt állították, hogy Nesset teljesen ártatlan. Az egész eset egy eléggé valószínűtlen pletykaáradatra alapult, ráadásként a letartóztatás egy olyan mértékű sokkot jelentett a—szervilis, autoriter személyiségű—Nesset számára, hogy rémületében mindent bevallott, amivel csak gyanúsították.
Nesset emellé szexuálisan sem volt frusztrált. Házasságban élt, két gyermek apjaként, és—annak ellenére, hogy a fellépésében, meg a halk, fuvolázó hangjában volt egy határozott feminin jelleg -, a homoszexualitást is ki lehetett zárni.
A védelem tehát azt állította: Nesset ellen fordult a betegotthon egész személyzete. Suttogókampányt indítottak, és egészen addig folytatták, amíg el nem érték céljukat: Nesset letartóztatását, anélkül, hogy egyetlen bizonyíték, egyetlen boncolás, egyetlen, egyértelműen megállapított halálok napvilágra került volna.

Az ügyész beszéde

Olaf Jakhelln államügyész 1982. augusztus 19.-én vádat emelt 25 rendbeli előre kitervelt gyilkosságért, továbbá 14300 korona értékben, a páciensek sérelmére elkövetett sikkasztásért és okirathamisításért.
A halálos áldozatok életkora 67 és 94 év között volt; közülük 14 nő és 11 férfi.


Az ügyészség azon filozofált: hogyan is értelmezzük a bizonyíték fogalmát? A jogi gyakorlatban az indirekt bizonyíték vagy indízium fogalma nem használatos, de az indirekt bizonyíték is bizonyíték. Egy ujjlenyomat sem bizonyít önmagában semmit, de következtetések levonására alkalmas.
Az ügyészség a “fürdőkád-elméletet” is fejtegette.
Amennyiben egy ember feleségét holtan találják a fürdőkádban, ez nem ad gyanúra indokot. Ez pusztán egy tragikus esemény.
Ha ugyanennek az embernek a második felesége is megfullad a fürdőkádban, ez már gyanús.
Ha viszont ugyanennek a férfinek a harmadik felesége is ugyanígy végzi, ez már bűncselekmény.


Nesset esete sem volt ment az ilyen momentumoktól: Nesset állandó jelenléte a közelben, valahányszor egy haláleset bekövetkezett; a laboratóriumi kosár, az injekciók, és a páciensek, akiket röviddel ezután holtan találtak.
Természetesen megesik, hogy nyomás hatására egyes vádlottak bevallanak olyasmit is, amit valójában nem követtek el. Azonban Nesset vallomásai, amelyeket a rendőrségnek tett, és a bíróságon előadott, elferdített változatai, arra utalnak, hogy Nesset tudatosan ferdített a tényeken.

Ítélet

1983 március 11.-én Nessetet bűnösnek ítélték 22 gyilkosságban és egy gyilkossági kísérletben. Két gyilkosság vádja alól felmentették (t.i. az áldozatok rendkívül rossz egészségi állapotban voltak, tehát természetes halállal is meghalhattak aznap.)

Miután a bűnösséget megállapították, a védelem—utolsó mentsvárként—felhozta a könyörületből elkövetett gyilkosság esélyét. Az esküdtek viszont a leghatározottabban elutasították ezt a feltételezést: aki könyörületből akarná megszabadítani a pácienseket a szenvedéseiktől, az nem egy ilyen kegyetlen módszert választana.


Nesset nem volt jelen a tárgyalóteremben, amint a bíró felolvasta az ítéletet: 21 év szabadságvesztés—a legsúlyosabb büntetés, amelyet a norvég büntetőjog alkalmaz—és tíz év rendőrségi felügyelet.


Nesset a 2000-es évek közepén szabadult. Jelenleg új névvel és identitással él az országnak egy másik részén.

A grillcsirke és az ügy utóélete.

Az eset felgöngyölítésével (első és második rész) a problémák nem szűntek meg. Számos kérdés nyitva maradt a grillcsirke dalra fakadása után is.

Ezen kérdések egyike: vajon hamis alibit adtak-e Berggren kollégái?

A válasz: tudtukon kívül, igen.
Merő véletlenségből éppen abban az utcában, ahol a kocsma is volt, történt aznap egy közlekedési baleset - a kollégák a baleset helyszínére érkező mentőkocsit hallották.

A másik kérdés: normális ez az ember?

Józan ésszel feltéve a kérdést, természetesen azonnal dobja magát a válasz: aki ilyet tesz, az minden bizonnyal pszichésen beteg.
A problémát valójában azt jelenti: Berggren elmeállapota lehetővé teszi-e a büntetőjogi felelősségre vonást? Elmekórtani értelemben beszámíthatónak tekinthető-e? Ez a kérdés minden súlyos bűncselekmény esetében felmerül, és az elmeorvosi vizsgálat soha nem maradhat el, mielőtt a delikvenst továbbítják az ügyészségre.

Átadták tehát a grillcsirkét további szívélyes kezelésre az elmemegfigyelő intézetnek. Az itteni orvosok majdnem két hónapon át figyelték meg, illetve vizsgálták ki ezt az aberrált pszichéjű állatot. Hosszú heteken át folytatott barátságos elbeszélgetések sorozata sem derített fényt Berggren lehetséges motivációira, míg végül az osztály főorvosa váratlanul levelet kapott a grillcsirkétől.
A madár a következőket kapirgálta e levélben:

"Soha nem tudtam egy aranyos lánnyal vagy felnőtt nővel szóba állni anélkül, hogy ne fantáziáltam volna arról, milyen lenne megkínozni vagy bántalmazni. Amikor a rosszullétig ittam, vagy kellemetlen hangulatba kerültem a részegség során, ezek a fantáziák erekcióhoz vezettek, és ekkor onanizáltam. Ez egy megszállottság volt a számomra, egy kényszergondolat, hogy a legiszonyatosabb dolgokat tegyem.
Mindig is izgattak és lenyűgöztek az ilyen témájú könyvek és magazinok, és minden alkalommal, amikor ittas voltam, kedvet kaptam arra, hogy ilyesmiket műveljek, de ez soha nem történt meg, ha józan voltam. Leggyakrabban akkor válok rosszindulatúvá és gonosszá, amikor a józanság és a részegség határára kerülök. Ez az oka annak is, hogy annyi verekedésben vettem részt, mert nem tudtam uralkodni magamon.
De amikor a feleségemmel ittam, soha nem tettem annál rosszabbat, hogy dühös lettem rá és ezt néhány ütéssel éltem ki. Úgy tűnt, hogy erősebb nálam, és ezért vissza tudtam fogni magamat. Soha nem merült fel bennem még a gondolat sem, hogy bántalmazzam, és soha nem gondoltam arra, hogy megerőszakolom.
A nyakát megszorongattam néhányszor, amikor súlyosan be voltam rúgva, és meg is erőszakoltam, amikor nem akart házaséletet élni velem, de ezeket az eseteket ő maga mesélte el utólag, én nem emlékszem minderre. Azt hiszem, igaz mindaz, amit elmondott, mert másnap reggel láttam, hogy tettem valami rosszat az éjszaka folyamán, de egyszerűen nem emlékeztem semmire.
A két gyilkosság emlékéről hasonlóakat mondhatok. Az első esetből nem emlékszek sok mindenre, a másodikra is csak úgy, mintha egyfajta ködben történt volna, és teljesen valószerűtlennek élem meg. Ha erre gondolok, olyan, mint egy lassított filmfelvétel. Józan állapotban soha nem lettem volna képes ezt elkövetni - mindig nyugodtan viselkedtem, amikor nem ittam.
Mindig sok vér folyt, amikor verekedésekbe keveredtem, és többnyire sörösüvegeket meg hasonlóakat használtam mások ellen. Amikor töményet fogyasztottam, teljesen más emberré váltam és nem tudtam irányítani a saját cselekedeteimet.
Egy alkalommal nagyjából fél órán át követtem Koppenhágában egy nőt mellékutcákon keresztül, de hirtelen felmerült bennem, hogy mit is készülök tenni valójában, ekkor felhagytam a nő követését és hazamentem.
Ez egy esti alkalommal történt, és ittas voltam."

Amennyiben komolyan vesszük a grillcsirke sorait, úgy arra a következtetésre juthatunk: Berggren egy kéjgyilkos, akkor is, ha a vágy, hogy lányokat és nőket kínozzon vagy bántalmazzon, csak az alkohol hatására szabadul el benne. A mai elmeorvosok és pszichológusok többsége egyetért abban: nincsenek olyan egyének, akik "csak úgy", kedvtelésből gyilkolnának - ehelyett rendszerint szexuális indítékai vannak a gyilkosságoknak.

Berggren tehát kivétel ez alől, talán éppen a kivétel, amely a szabályt erősíti?

A grillcsirke előéletének vizsgálata részben ezt is megmagyarázta.
Egyke és roppantul anyafixált gyermek volt. Már hatévesen is előszeretettel játszott kislányokkal: szokása volt félreeső helyekre elcsalni egy-egy lányt, hogy lehúzza az alsóneműjüket.
A suliban magányos, félénk gyereknek ismerték, aki nemigen játszott a vele egyidős fiúkkal. Félénksége eredményeként iskoláskorában elkezdett rendkívül súlyosan dadogni, ezért rengeteg gúnyolódásban volt része a társaitól. A második osztályt a beszédhibája miatt már kisegítő osztályban kezdte el.
A társai továbbra is sokat csúfolódtak rajta - a növendék grillcsirke igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné, de végül visszahúzódóvá és konfliktuskerülővé vált.

A szülei egész gyerekkorában agyonféltették, túloltalmazták, ugyanakkor egészségtelenül elkényeztették. A kis grillcsirkének otthon szó szerint mindent szabad volt - még kamaszkorában is, akár azt is megengedhette magának, hogy fogdossa az anyukája melleit, és muter erre egy szót sem szólt -, és a szülei gyakorlatilag azonnal megvettek bármit, ami éppen megtetszett neki.

A család 1951-től 1958-ig a Nansensgade-n lakott a Nørrebro mellett; 1959-ben költöztek a Refsnansgate 29. szám alá, közel a Fensmarksgade 41-hez (ahol 12 évvel később elkövette az első gyilkosságát a nyolcéves Conny Jacobsen sérelmére.)

Talán a suliban átélt rossz tapasztalatok hatására, a nyolc általános után Berggren nem tanult tovább; ahelyett, hogy gimnáziumba ment volna vagy szakmát tanult volna, 15 évesen munkát vállalt egy papírgyárban. A nagykorúság elérése után rászokott az ivásra; mindennapos szokásává vált, hogy a munkaidő lejártával a kocsmába vezetett az első útja.

Első szexuális élményét 14 éves korában szerezte, egy pár évvel idősebb és tapasztalt lánnyal; a grillcsirke ezt egy roppantul megalázó és lealacsonyító kudarcnak élte meg. Az élmény hatására elkezdett félni a nőktől; ezt a félelmet és önbecsülésének hiányát kompenzálta azáltal, hogy a félelem tárgyának megalázásáról, megfélemlítéséről és kínzásáról fantáziált. Szó szerint vért akart látni, lányok vérét, minden alkalommal, amikor leitta magát.

Ugyanekkor egyértelmű volt, hogy a grillcsirke súlyosan fixálódott a gyerekkorban. Felesége vallomása szerint: "...Berggren hihetetlenül gyerekes volt. Órák hosszat képes volt a lakás padlóján heverészve legózni."
Elmondható tehát: a lányoktól való félelem, a visszautasítás miatti szorongást ellensúlyozandó acting out volt a gyilkosságok motivációja.
Figyelemre méltó tény, hogy mindhárom lánynak hasonló keresztneve volt: a feleség barátnője, akit "csak" megerőszakolt és rettegésben tartott, Connie Petersen; a nyolcéves kislány Connie Jacobsen volt, a tizenöt éves nagylány pedig Conny Lund Koue.
Talán a feleség barátnője volt az "első" Connie, aki olyan mély benyomást gyakorolt erre a gazemberre, hogy a továbbiakban a neve említése is kiválthatta a gyilkos ösztönt?
Talán nem véletlen, hogy éppen a feleség barátnője volt az első áldozat?

Mindenesetre a szakértők azt szakértették, hogy minden aberrációja és minden gyermekkori fixációja ellenére, Berggren nem elmebeteg, tehát büntethető.

Életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték.

A történet további szereplőiről lehet tudni:

Az áldozatok családjai elköltöztek.

A kis Connie Jacobsen szülei annyira aggódtak az életben maradt két gyermekükért, hogy elköltöztek Koppenhágából, egy titkos címre. Annyit lehet tudni, hogy Közép-Jyllandban éltek a tragédia után.

Conny Lund Koue családja egy közelebbről meg nem jelölt, dél-sjællandi helyre költözött.

Berggren szülei egy titkos címre költöztek, senki nem tudja, hogy Dánián belül hol éltek a történtek után; nevet is változtattak, hogy nyugodtan élhessenek.

Jannie Berggren 1976 júniusában fiúgyermeknek adott életet. Röviddel ezután beadta a válókeresetet, és Koppenhágán belül egy titkos címre költözött gyermekeivel.
1989-ben hunyt el, cukorbetegsége komplikációinak eredményeként, mindössze 35 évesen. Gyermekei 44 és 40 évesek lehetnek most, 2016-ban.

A grillcsirke egészen 1990-ig ült a börtönben egyhuzamban - ekkor, 1990 novemberében, feltételesen szabadlábra került, próbaidőre, azzal a kikötéssel, hogy rendesen szedi az Antabust és alkoholelvonó programban vesz részt.
A grillcsirkének kár volt ennyi bizalmat megszavazni - ugyanis amint kitette a lábát a sittről, újból elkezdett inni és agresszíven viselkedni az akkori barátnőjével, illetve annak kislányával.
Emellé továbbra is kísértésbe hozták a fiatal nők; több alkalommal is tett kísérleteket arra, hogy helyes lányokat csaljon el különböző félreeső helyekre.
Emiatt ugyanezen év júniusában ismét bevarrták.

1998/1999 fordulóján ismét szóba jött a próbaidőre szabadon bocsájtás, ugyanazzal az eredménnyel, mint a nyolc évvel azelőtti kísérlet.
Ez a vadállat továbbra is fiatal lányok után koslatott és csodának tekinthető, hogy egyszer sem ölt újra.
Ezért újfent sittre vágták: a Herstedvester nevű silóba ezúttal, amely egyébként is a legdurvább dániai gyilkosok tárolóhelye.

Utolsó ítéletét 2000. május 15.-én kapta meg.
Azután, hogy Berggren összesen majdnem 25 évet töltött a hűvösön, megbetegedett hasnyálmirigy-rákban, amely gyorsan véget vetett az életének: 51 éves volt, amikor a Vestre Fængsel - az egyik legnagyobb koppenhágai büntetés-végrehajtási intézet - kórház részlegében elhunyt, 2002 január kilencedikére virradó éjszaka.

A sors iróniája, hogy nagyjából egy héttel ezután lett volna a tárgyalás, amelynek során a bíróság eldönti: Berggren-nek lehet-e joga ahhoz, hogy a börtönön kívül haljon meg. Nagyon sok ember megkönnyebbülésére, erre nem volt lehetősége.

---

A Berggren-ügy legtovább ható következménye: a környezetemben úgy magyarul, mint norvégul a "grillcsirke" megjelöléssel szoktuk említeni a különösen brutális életellenes bűncselekményeket elkövető egyéneket, "még ilyen rohadt grillcsirkét...", illetve "hát ez már a grillcsirkizmus netovábbja" kontextusban.

---

Források: Drabssager i Danmark - itt egy csomó képet is találtok az üggyel kapcsolatban, amelyeket nem akartam engedély nélkül lenyúlni, a site tulajdonosa pedig nem érhető el. Nordisk Kriminalkrønike 1979. (igen, mert már ez is megvan!)

Úgy döntöttem: elsőként ezt a - nemzetközileg nem túlságosan közismert - bűnesetet teszem közzé itt a Dreamwidth-en. Ennek egyik oka: a sztori rendkívül durva, viszont magyarázattal szolgál arra, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett életellenes bűncselekmények tetteseit miért szoktuk magunk között egyszerűen csak "grillcsirké"-nek nevezni.

Akármennyire is lenyűgöző és hátborzongató ez a történet az 1970-es évekből, a feldolgozása során több helyütt is előkerül a nyomozói munkának kevésbé izgalmas, legkevésbé sem érdekfeszítő része.
Egy valódi bűneset soha, de soha nem úgy néz ki, mint egy népszerű detektívregényben, ahol a Zseniális Nyomozó csak körülnéz a helyszínen, kihallgat néhány embert, akár informálisan, és mindebből azonnal le tudja vonni a következtetéseket a tettes kilétéről, illetve a letartóztatásához szükséges bizonyítékok hollétéről is.
Igyekszek úgy beszámolni az esetről, hogy az még mindennek ellenére se váljon unalmassá. Majd meglátjátok, hogy az unalmas részletek ellenére - sőt ezekkel együtt is - lenyűgözően érdekes ez az eset!

Talán nem is kell külön magyaráznom: a tény, hogy ezúttal a tőlem megszokottnál is több komolytalanságot engedtem meg magamnak, éppen a bűncselekmények - illetve a mögöttük rejlő elvetemült aberrációk - súlyosságát hivatott kompenzálni. Azt hiszem, megírni sem tudtam volna, ha nem hülyéskedek közben ennyit. Azt mondják, az életvédelmisek körében még ennél is durvább akasztófahumor van szokásban.

In medias res...

1976 április huszadikán, egy szép tavaszi délutánon a dániai Randers (ejtsd: renesz) városban, a 15 éves Conny Lund Koue repesve várta az estét. Barátnőinek már el is mesélte, hogy a tavaszi szünetben szert tett egy új barátra, akivel együtt töltötték a szünet nagy részét, és este is találkozni fognak.
Conny, amint hazaért a suliból, azonnal nekilátott a házi feladatainak, hogy este már ne legyen tennivalója. Ezután együtt kávézott édesanyjával, húgával és a nagymamával, aki látogatóba érkezett. Conny ajánlkozott, hogy segít kimosni az alig pár hónapos kistestvérük holmijait és kiteregeti a pincében.

Tudnivaló, hogy a 70-es években a dán (és norvég) lakótelepi házakban a lakásokba beszerelt mosógépek helyett gyakran az alagsorban alakították ki a mosókonyhát és ruhaszárító helyiségeket, amelyeket a lakók közösen használtak, egymás között megegyezve az idő beosztásáról. (Megj.: Norvégiában még a 2010-es években is láttam ilyen megoldást!)
Ennek a jelentéktelennek, unalmasan hétköznapinak tűnő - részletnek különös jelentősége lesz ebben a történetben.
Conny és a húga tehát lementek az alagsorba, hogy megnézzék, foglalt-e a mosógép és van-e szabad szárítóhelyiség. Egy fiatal férfi éppen ekkor lett kész a mosással, Conny pedig a szabadon talált szárító helyiség ajtajára lakatot tett.

A lányok felmentek a lakásba - Conny, amilyen segítőkész volt, kérés nélkül is ajánlkozott, hogy feltakarítja a lépcsőt, amíg a mosógép végez a ruhákkal. Mire befejezte a lépcső felmosását, a nagymama éppen hazaindult. Conny elköszönt tőle, mielőtt lement a pincébe, kiteregetni a tiszta ruhákat - röviddel délután negyed öt után. A nagymamája soha többé nem láthatta.

Aznap délután háromnegyed hatkor a városi rendőrkapitányságon megszólalt a telefon.
Egy huszonéves fiatalember jelentette be, hogy a Skelvangsvej 97. szám alatti ház pincéjében egy eszméletlen fiatal nőt talált. A férfi elmondta: amikor lement a pincébe, a lányt a kerékpár-tároló helyiségben vette észre, és nem tudja, hogyan került oda. A mentők eközben megérkeztek a helyszínre, észlelték, hogy a lány állapota válságos - két, késszúrásoktól származó külsérelmi nyomot láttak rajta első ránézésre - és azonnal kórházba szállították.

Mire a bűnügyi rendőrség megérkezett, addigra az egyenruhások már biztosították a helyszínt. Hatalmas vértócsa terjeszkedett a kerékpártárolóban, ahol a lányt - aki mindeközben életét vesztette a kórházban, és akinek személyazonosságát gyorsan megállapították: Conny Lund Koue, 15 éves, randnesi lakos, lakcíme: Skelvangsvej 97. - megtalálták. A helyszíni szemle során megállapítást nyert, hogy az áldozatot az első késszúrások egy mosdóban érték, amely a mosóhelyiség mellett helyezkedett el. Vérnyomok szennyezték úgy a mosdót, mint az előtte húzódó pincefolyosót.
A mosdó ajtajától világosan követhető volt a lány menekülésének útvonala a mosdótól a biciklitárolóig vezető 35 méternyi folyosószakaszon.
 

Lábnyomok a vérben

A vértócsától a lány menekülési útjával ellentétes irányban lábnyomokat lehetett kivenni (a technikusok vélekedése szerint ezek facipőtől származhattak.) Nyilvánvaló volt az is, hogy aki a nyomokat hagyta, az növekvő sebességgel rohant az ellenkező irányba.
A nyomok az útvonal mentén elhalványodtak és eltűntek - nem volt megállapítható belőlük, hogy az illető elhagyta-e egyáltalán a pincét, amelynek több kijárata is volt - a szabadba, illetve a különböző lépcsőházakba. Ezért nem lehetett meghatározni, merre menekült a tettes.

A pince egyik, nyitott ajtajú szárítóhelyiségében a rendőrök egy lavórt találtak, amely félig volt kisgyermekruhákkal. A ruhák másik része a szárítókötélen függött, ezért nyilvánvalónak látszott, hogy az áldozat el volt foglalva a teregetéssel, amikor támadója megzavarta.

A boncolás eredménye

Az igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy a lányt nem kevesebb, mint 42 késszúrás érte - ezek között 33 (!) is akadt, amelyek már önmagukban is halálosak lehettek volna.
(Talán nem tudjátok - ha nem vagytok még eléggé rutinos bűnügy-mániákusok -, hogy egy bűncselekmény akkor minősül "különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés"-nek, ha a tettes a halál előidézéséhez szükségesnél több erőszakot alkalmaz. Az erőszakos halál már önmagában is különösen kegyetlen, ha hétköznapi szemmel tekintjük, de a büntetőjognak más fogalmai vannak erről. Ez az eset sajnos egy "jó" példa e kategória szemléltetésére - A szerk.)
A tettes elölről és hátulról is megtámadta Conny-t - erről a fejen, nyakon, mellkason és háton található szúrásnyomok tanúskodtak. Az áldozat igen kitartóan védekezett, és megkísérelte kicsavarni a kést a tettes kezéből - erre következtetni lehetett abból, hogy a szúrások némelyike a kezét és az alkarját érte.
 

Az első kihallgatások

A fiatal férfi

Egy házbeli fiatalember előadta: délután az autóját szerelte a parkolóban - ez eltartott egy jó ideig; amint végzett, levitte a szerszámait a pincébe, és ekkor figyelt fel az eszméletlen lányra. Ekkor azonnal felrohant a szomszédjához segítségért; amikor leértek a pincébe, látták, hogy a lány magához tért és előrébb vonszolta magát a padlón. Próbált mondani valamit, az ajkai legalábbis megmozdultak, de hang már nem jött ki rajtuk.
Ekkor telefonáltak mentőért, és ekkor vették észre azt is, hogy a padlót vér szennyezi.

A szomszéd előadta, hogy hallott a pince irányából érkező zajokat, sikoltozást, és lábdobogást - ő is facipőtől származó zajokat vélt hallani -, de nem gondolt arra, hogy bűncselekmény történt, mert a házbeli gyerekeket gyakran látta kergetőzni a pincefolyosón.

Ilyen súlyosságú esetekben mindig kihallgatják a helyszín közelében lakókat. A helyi rendőrök éjfélre végeztek a legszűkebb szomszédság kihallgatásával, és úgy döntöttek, hogy a további kihallgatásokat a következő reggelen tartják meg.

A segítőkész fiatalember

A vizsgálatokban részt vevő egyenruhások éjfél után eligazításon vettek részt, ahol ki-ki beszámolt az intézkedéseiről, eredményeiről.
Semmire nem jutottak, ami a gyilkosság felderítését egycsapásra megoldotta volna - de két tiszt az életvédelmi osztálytól arról számolt be: este fél nyolc tájban felkeresták a 103-as lépcsőház egyik lakóját - egy huszonéves férfit, aki egyedül volt otthon.
Nevezett előadta, hogy aznap délután ért haza; ezt megelőzően Koppenhágában járt ahol feleségével és gyermekükkel az anyósáéknál töltötték a húsvéti ünnepeket. Mivel neje cukorbeteg és hetedik hónapos terhes, ő jelenleg a fővárosi Rigshospitalet-ben tartózkodik.

A fiatalember arról számolt be: délután két óra tájban lent volt a pincében, hogy felhozza a szárítóhelyiségből a tiszta gyermekruhákat, amelyek még az ünnepek előtt kerültek kiteregetésre. Odalent beszélt két fiatal lánnyal, akik őutána kívánták a szárítóhelyiséget használni.
Ezenkívül csak este hat óra tájban hagyta el a lakást, amikor grillcsirkét vásárolt magának vacsorára egy közeli kioszkban. (NB a norvég és dán kioszkokban nemcsak újságokat, üdítőt meg kávét tartanak, hanem készételeket is kapni.)
Ekkor, úgymond, felfigyelt arra, hogy több rendőr is tartózkodott a ház körül, és csődület támadt a pincelejáratnál, amely a kerékpártárolóhoz vezet. Az összegyűltek egyike tájékoztatta a fiatal férfit, hogy gyilkosság történt a pincében, egy fiatal lány életét oltották ki. Késsel.

További kérdésre a fiatal férfi elmondta: természetére nézve nem különösebben kíváncsiskodó, így ezután felment a lakásába, nem bámészkodott vagy kérdezősködött többet. A vásárolt grillcsirkét a sütőbe helyezte, hogy ne hűljön ki, mialatt ő megfürdik. Éppen végzett a tisztálkodással, és éppen leült volna enni, amikor jöttek a rendőrök.
Az étkezőasztalon valóban található volt egy grillcsirke, ketchuppel meglocsolva, mellette egy pohár tej.
A férfi nem tűnt ittasnak, és a viselkedésében semmi sem utalt arra, hogy a gyilkossághoz bármi köze is lenne.

Mielőtt a rendőrök végre - jóval éjfél után - hazamehettek aludni, döntés született arról, hogy az országos Rigskrim csoporttól kérnek segítséget, mert minden jel arra utalt, hogy hatalmas nyomozati munkák előtt állnak.

Arról is döntöttek: már következő reggel további és részletesebb helyszínelést végeznek a pincében, és újra kihallgatják ezt a fiatal férfit, aki minden jel szerint az egyetlen volt, aki a pincében közvetlen kontaktusba került Connyval és a húgával.
 

Helyszíni szemle

Szerdán reggel ennek megfelelően hatalmas emberi erőforrásokat állítottak rá az esettel kapcsolatos különféle feladatokra.
A ház körüli zöld területeket is alaposan átkutatták, hogy a tettes menekülésének útvonalát felfedezzék. A közeli hulladéktárolókat is átvizsgálták, hogy a gyilkosság eszközéül használt kést megtalálják. A csatornák, lefolyók, hulladékkonténerek, kutak is átvizsgálásra kerültek.

Vérfoltok a kilincsen (Kilincs! Kilincs!)

A technikusok az újabb helyszíni szemle során mikroméretű vérfoltokat találtak azon a pinceajtón, amely a 103-as lépcsőházba vezetett.
Ez arra utalhatott, hogy a tettes valószínűleg ezen a kijáraton keresztül távozott a pincéből.
Miután az este folyamán semmilyen jel nem utalt arra, hogy a tettes elhagyta az épületet, a mikroméretű vérfoltból arra lehetett következtetni: a tettest a 103-as lépcsőház lakói között kell keresni.
Ebből a megfontolásból, a segítőkész fiatalembert újból előveszik - született meg a döntés. A rendőrség újból kapcsolatba próbált lépni a 103-as lépcsőházból a fiatalemberrel, aki a pincében beszélt Connyval és a húgával.

A férfi nem tartózkodott otthon, és senki nem tudott felvilágosítással szolgálni a fellelhetőségéről. Annyit sikerült megtudni, hogy már reggel negyed nyolckor távozott a házból, egy vászonszatyorral. A tanú, aki erről beszámolt, azt a felvilágosítást adta: a szatyor mintha nedves holmikat tartalmazott volna, ugyanis az alján is, az oldalán is nedves foltok voltak láthatóak. A szatyor oldalát továbbá egy horgony motívum díszítette.
Egy másik tanú azt az információt adta: a fiatalember egy közeli megállóban felszállt egy buszra, de senki nem tudta, hová ment. Eközben a kihallgatások tovább folytatódtak a lakóépületben.

Ebédidőben rátaláltak a fiatalemberre, aki a helyi szakképző iskolában vízvezeték-szerelői tanfolyamon vett részt. Készségesen a rendőrökkel tartott a kapitányságra, hogy elmagyarázza, mit csinált aznap. A vászonszatyrot is megtalálták a ruhásszekrényében, és ez csakugyan nedves volt alul és oldalt is, de semmi nem utalt arra, hogy ez vérszennyeződés volna.

Egy értékes felvilágosítás

Az alapos kihallgatás során a fiatalember - akinek Claus Kai Berggren volt a neve - előadta, hogy hazafelé Koppenhágából Randersbe, megivott "egynéhány sört". Amikor hazaért, ekkor is ivott; ezután elment levágatni a haját. Útban a fodrászhoz, majd onnan hazafelé is elfogyasztott egy-egy sört. Saját becslése szerint a nap folyamán legkevesebb 12 sört ihatott, de 14-nél nem többet, mielőtt a rendőrök becsengettek hozzá.
Kijelentette, hogy találkozott a két lánnyal a pincében, amikor felhozta a kimosott ruhákat; viszont határozottan tagadta, hogy a gyilkosságról bármit is tudna.
Fenntartotta, hogy a gyilkosságról valaki mástól szerzett tudomást, a lejáraton kívül, amikor hazaért, miután megvette a már említett grillcsirkét. (Kezd már elegem lenni ebből a grillcsirkéből. Benneteket nem idegesít, hogy egy szerencsétlen döglött madár körül forog a kihallgatás? - A szerk.)

Ekkor két nő, akik a lépcsőházban laktak, egybehangzóan állították: találkoztak Berggrennel, amikor a kioszk felé indult, és a férfi ekkor mesélte nekik, hogy egy lányt meggyilkoltak a pincében! Tehát már azelőtt tudott a gyilokról, mielőtt lement volna... tudjátok, miért.

Ez ellentmondott Berggren vallomásának, ezért indokoltnak látszott, hogy az életkörülményeit közelebbről is átvizsgálják.

Házkutatás

Berggrent megkérdezték, van-e kifogása ellene, ha házkutatást tartanak nála.
Először nem volt különösebben készséges - mint mondta, nem szereti, ha mások turkálnak a holmijai között. Rövid gondolkodás után azonban hozzájárult, hogy a rendőrök átkutassák a lakását, és - miközben őt magát továbbra is az őrszobán marasztalták - a házkutatás megtörtént.

Ennek során a rendőrök találtak - bőröndökben, szekrényben, illetve az ágy alatt, dobozokban - egy sor, feltételezhetően lopott holmit: t.k. 17 különféle óra (ébresztőórák, női és férfi karórák vegyesen), 52 karton varrócérna, 25 doboz hímzőfonál, 27 karton - ezek összesen 658 különböző elemet, zsebtelepet és akkumulátort, 11 készlet férfi alsóneműt bedobozolva, 60 pár vadonatúj férfizoknit, négy férfi nadrágot és sok más ingóságot.
A lakásban emellé felleltek még rengeteg képregénysorozatot, amelyek közös jellemzője volt, hogy mindegyik az erőszakról, a rettegésről és a legborzasztóbb bűncselekményekről szólt.

Viszont semmit nem találtak, sem nyomokat, tárgyi bizonyítékokat vagy körülményeket, amelyek Berggrent direkt kapcsolatba hozhatták volna a Conny-gyilkossággal. További grillcsirkéket sem találtak.

A karcolás

Berggrent tehát előzetes letartóztatásba helyezték, 1976 április 28.-án, egyelőre tolvajlás gyanújával, a lakásán talált holmik alapján. A Conny-ügyben egyelőre csak tanúként hallgatták ki.
A sors iróniája, hogy Conny temetése is éppen ezen a napon történt meg.
Berggren tagadta, hogy lopásban bűnös lenne; azt állította, hogy mindazt, amit a rendőrök találtak nála, a szüleitől kapta, részben küldték neki, részben pedig akkor adták, amikor a feleségével a szülőknél vendégeskedett.
Ebben az összefüggésben megemlíthető, hogy Berggren erős szemüveget hordott. A lopott holmikkal kapcsolatos kihallgatás során idegesen babrált a szemüvegével, és ennek alkalmával a kihallgató tiszt észrevett egy frissnek tűnő karcolást a delikvens orrnyergén.

Kis baleset a fürdőkádban?

Erről a karcolásról Berggren azt állította: nem vette le a szemüvegét fürdéshez, és véletlenül beverte a fejét a falba, ekkor okozott a szemüvege egy kis sebet az orrán. Amikor a rendőrök kifejezték, hogy furcsállják ezt az állítást, Berggren azt felelte: ez a szokása már elég régen megvan, bizonyítani is tudja: készült is róla kép, amint szemüvegben fürdik.
Berggrent ezután orvosi vizsgálatnak vetették alá. Az orvos véleménye szerint a seb friss volt, de nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy szemüvegtől származna. Inkább körömre vagy hasonlóra lehet gyanakodni - még akkor is, ha a Berggren által említett képet csakugyan megtalálták a lakásban.

Berggrent bevarrják

A jómadarat előállították grillcsirkének... elnézést, szóval letartóztatták rendesen is.
A vizsgálóbírónak előadta ez az állat, hogy miként jutott hozzá a lakásán lefoglalt tárgyakhoz.
Az órákat édesapjától kapta, aki egy raktárban dolgoztt egy cégnél, amelynek Berggren nem tudta a nevét.
A varrócérnák meg hímzőfonalak Berggren egy korábbi munkahelyéről származnak, egy koppenhágai cérnagyárból.
A 658 darab elemet olcsóért vette egy házalótól, mert mint magyarázta, ez jól jön mindig a háznál.
A szokatlanul nagy mennyiségű ruházati cikkről azt kotkodálta a frissen sült grillcsirke, hogy ezeket édesanyjától kapta, aki egy ilyen cikkeket forgalmazó cégnél takarítónő, és alkalmanként szokott neki küldeni ruhákat.

Ekkor Berggren már tizennegyedik napja vendégeskedett előzetesben, ezért éppen ideje volt, hogy közelebbről is megvizsgálják a kapcsolatait.

Ekkor viszont hivatalosan továbbra sem volt a Conny-gyilkosság gyanúsítottja, csak tolvajlásért vették előzetesbe.
Ekkor még semmilyen nyom nem volt a rendőrök kezében, amely arra utalt volna, hogy Berggren-nek bármi köze van a lány halálához. Csak egy halott csirkére találtak bizonyítékot.
 

erggren szüleit is bevarrják

A rendőrök tettek egy udvariassági vizitet a szülőknél is, akik készségesen bevallották, hogy ők lopták az illető holmikat. Méghozzá a munkahelyükről, azután, hogy az ifjabb Berggren Randers-be költözött.
Mindkettejüket előállították tolvajlásért, és ki is hallgatták őket Koppenhágában. Itt elcsipogták: annak érdekében, hogy gyermekükkel szoros maradjon a kapcsolat az elköltözése után is, úgy érezték, ajándékokkal kell ellátni őt, amelyekről úgy gondolták, hogy a grillcsirke majd értékelni fogja. Nagyon féltek attól, hogy elveszítik vele a kapcsolatot azután, hogy elköltözött Koppenhágából.
A kihallgatások után a két öreg grillcsirkét szabadlábra helyezték.

Zasszony telefonál

Azon az estén, amikor Berggren grillcsirke lett a jardon, telefonált a felesége, Jannie, ugyanoda. Nem értette ugyanis, miért nem kereste Berggren, holott megbeszélték, hogy majd telefonálni fog, ha hazaért Koppenhágából. A feleség tehát nyugtalan lett, különösen azután, hogy az újságban olvasta, hogy éppen az ő házukban történt egy gyilkosság. Ezért hívta a randersi kapitányságot.
A feleség ekkor tudta meg, hogy a férjét lopásért tartóztatták le, és nem gyanúsítják emberöléssel.

A védő tiltakozik

Miután Berggren szüleit előállították, és be is vallották, hogy a házkutatás során talált szajré nagy részét ők maguk nyúlták, a grillcsirke ügyvédje követelte, hogy védencét eresszék szabadon, mert hiszen a madárdal a koppenhágai illetékes kerületi kapitányságon visszhangzik, Berggren szüleitől.

Nem úgy van az, reagált az ügyészség, megint előállították grilleződni, ezúttal a cérnák, fonalak és elemek eltulajdonításáért, továbbá orgazdaságért, mármint az órák és ruhák ügyében.

A grillcsirke tagadta bűnösségét, mondván: nem feltételezte, hogy elei lopásból származó holmikkal kedveskednének neki. Azt vallotta: muterja ilyet mondott neki egyszer, de akkor nem akarta elhinni, hogy lopott cuccot kapott.
 

Egy kés hiányzik

Lányok, biztos, hogy mindannyian ismeritek ezt... hagyjátok egyedül akár egy estére is a férjeteket vagy barátotokat a lakásban, és olyan rumlit csinál, hogy utána hetekig kereshettek mindent, meg takaríthatjátok el a csatateret.
Berggrenék esetében sem volt más a helyzet. Jannie Berggren két rendőr kíséretében megjelent a lakásban, és a tüzetes vizsgálódás során a következő észrevételeket tette:
1.) A konyhafiókból hiányzik egy kés, abból a fajtából, amelyet uborkahámozónak szokás használni.
2.) A mosogató alatt két törlőruha volt található, úgy odavetve, ahogyan Jannie, emlékezete szerint, nem helyezte oda korábban. Látható volt a törlőruhákon, hogy mindkettő azon piszkosan lett kicsavarva.
3.) A szennyestartóban több használt és félig nedves törölköző halmozódott, amelyekről Jannie egészen határozottan állította: tisztán pakolta el őket a szekrénybe, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy a férje egyetlenegy nap alatt, ameddig egyedül volt odahaza, ennyi törölközőt használt volna el.
4.) Egy kék farmernadrág és egy sötét színű ing hiányzott a szekrényből. Ezek a ruhadarabok nem voltak azonosak azokkal, amelyekben Berggren éppen az előállító cellában grillcsirkéskedett.

Mindezt már túlzásnak találták a rendőrök is, még azon a kategórián belül is, hogy "ezek a pasik, milyen hanyagok tudnak lenni!"
Ezért Jannie társaságában üzletről üzletre jártak, amíg nem találtak egy pontosan ugyanolyan gyártmányú kést, amilyet az asszony hiányolt a háztartásából.
Na, de természetesen nem azért vették meg ezt a kést, hogy Jannie-t kárpótolják férje rendetlenségéért - hanem azért, hogy megmutassák a Conny boncolását végző orvosnak, és kikérjék véleményét: egy ilyen típusú kés szóba jöhetett-e, mint a gyilkosság elkövetéshez használt eszköz? A szakértői válasz egyértelmű igen volt, egy ilyen kés, úgymond, nagyon is alkalmas lehetett arra, hogy éppen olyan jellegű sérüléseket okozzon, amilyeneket Conny testén találtak.

Kié a vér?

A lakásban talált törlőrongyok és törölközők szennyeződései egyértelműen vértől származtak. A szennyeződések olyan intenzívek voltak méghozzá, hogy már az ekkoriban használt technikákkal is meg lehetett belőlük állapítani a vércsoportot! Tehát elküldték az anyagot szerológiai vizsgálatra.
A grillcsirke erről a kérdésről egyszerűen nem akart tudni. Amikor erről érdeklődtek nála, egyszerűen csak tagadott: kitartott azon állítása mellett, hogy ő aztán nem, ő nem használta a törlőruhákat. Még azután is makacsul kitartott emellett, hogy ismertették vele felesége vallomását.
Ami a törölközőket illeti, a grillcsirke ezt azzal igyekezett kimagyarázni: a már említett fürdőszobai kis baleset során ezekkel törölte le a vért.
Na, de ennyi vért, csak egy kis karcolás után? Ez a magyarázat már gyanús volt, ezért vért vettek a grillcsirkétől, és a levett mintát, a szennyezett eszközökkel együtt, elküldték Koppenhágába, ahol egyébként már meghatározták az áldozat vércsoportját is.

A grillcsirkét tovább pirítják

Anélkül, hogy hivatalosan meggyanúsították volna Berggrent azzal, hogy ő követte el a gyilkosságot, újból elővették kihallgatásra. Ez a makacs grillcsirke azonban nem volt hajlandó mást vallani, mint amit már korábban is előadott az esettel kapcsolatban. Azt állította, hogy a korábbi kihallgatások során már mindent elmondott, amit a gyilkosságról tudott!

Később egyébként nagyon sok kritika érte a dán rendőrséget, amiért ezen a ponton még nem gyanúsították meg Berggrent a gyilkossággal.
Azonban tudni kell: egyértelmű bizonyítékok nélkül nem lehet senkit gyilkossággal gyanúsítani. Két okból méghozzá.
Ha az illető történetesen nem bűnös, egész életére megbélyegzetté válik és ellehetetlenedik. Emellé az alaptalan gyanúsítások sokszor vonnak maguk után hosszas és parttalan jogi hercehurcát.
Másrészt, ha egy ártatlan emberre húzzák rá a vizes lepedőt, ezzel a közvélemény ugyan megnyugszik, de a valódi tettes szabadlábon marad, kacag a markába, és további, hasonló bűncselekmények elkövetésére is motiválhatja a tény, hogy bizonyítva látja saját okosságát és a rendőrök ostobaságát.

Ebben az esetben, továbbá, Berggren már eleve előzetesben ült bizonyított lopásért és orgazdaságért.
Eközben a rendőrök szó szerint több, mint ezer embert hallgattak ki a gyilkossággal kapcsolatban, és az így nyert információk alapján nem lehetett kizárni, hogy a gyilkosságot valaki más követte el.
Amennyiben ez utóbbi eset volna a fennforgás, úgy a rendőrök egy sor értékes információtól estek volna el: ha mindenki abban a tudatban él, hogy "á, már megvan a tettes", akkor sok tanú esetleg nem is jelentkezett volna, vagy nem látta volna érdemesnek, hogy bizonyos részletkérdésekről tájékoztassa a fakabátokat.
Egy további indok, amely miatt ekkor még nem adhatták át az ügyészségnek a jól átsült madarat: ebben az időpillanatban még nem érkezett meg az eredmény a vércsoport-vizsgálatokról.

Azért, hogy addig se legyen tömény unalom a rendőrségen, újabb házkutatást folytattak a grillcsirkés lakásban. Ezúttal kutyákat is igénybevettek, minden elképzelhető zugot átkutattak, ahová elvileg egy kést el lehet rejteni. A feleség által észrevett hiányzó ruhadarabokat is minél inkább meg akarták találni.
E házkutatás alkalmával gyakorlatilag mindent a feje tetejére fordítottak a lakásban. Ennek eredményeként találtak egy pár férfi facipőt, amelynek talpa egyértelmű vérszennyeződéseket mutatott.
A könyvesszekrény alatti térben - amelyhez csak a szekrény félrehúzása által lehetett hozzáférni - megtalálták a feleség által említett nadrágot és inget, mindkettő vérrel szennyezve.
Ezzel a házkutatás véget ért, és egyértelművé vált, hogy Berggren csakugyan az a bűnelkövető, akit kerestek. Ezért minden további kihallgatás nélkül bíróságra citálták, ezúttal a Conny sérelmére elkövetett gyilkosság vádjával.

A grillcsirke ismét csak tagadott, annak ellenére, hogy elé tárták a bizonyítékokat.
Tagadott, és csak olyan erőtlen védekezésre telt grillbaromfi képességeiből, hogy azt állította: fogalma sincsen, hogyan kerülhettek a véres holmik az ő lakására. Elismerte ugyan, hogy az elé tárt ruhadarabok az ő tulajdonát képezik, de állítása szerint nem érti, hogyan lettek vérfoltosak, illetve hogyan lettek elrejtve a lakásban.

Újabb magyarázat

Ezután a grillcsirke engedélyt kért, hogy négyszemközt beszélhessen a védőjével. Rövidesen visszatértek a tárgyalóterembe, ahol is előadta, hogy szeretne hozzátenni valamit a korábbi magyarázataihoz.

Azt tette hozzá, hogy: miután lent volt a pincében a tiszta ruhákért, és találkozott a két lánnyal - felment a lakásba, majd visszatért a pincébe, ahol nekilátott a mopedjét szerelni. Amikor e munka közben kiment a mosdóba, az ajtó félig nyitva állt, és közvetlenül a bejárat mögött megcsúszott valamiben, és valami csúszós anyaggal kente össze magát. Nem látta odabent, hogy miben csúszott el, csak amikor felért a lakásba, hogy megmosakodjon - ekkor látta, hogy ez bizony vér. Amikor a rendőrök csengettek nála, akkor a fürdőbe helyezte a ruhákat. Miután a rendőrök jelezték: valószínűleg jönni fognak még további felvilágosításokért, ekkor ő nem merte elővenni a vérfoltos ruhákat. Ezért rejtette őket a könyvesszekrény aljába. Félt attól, hogy a zsarvak rögtön azt hiszik, ő gyilkolta meg a lányt, ha a ruhákat meglátják. Viszont mindezek ellenére sem volt hajlandó beismerni, hogy a gyilkosságot ő követte el. Ezért jutalmul újabb négy heti grilleződést rendeltek el neki, hogy a további nyomozásokat ne legyen alkalma befolyásolni.

Megkerült a kés!

A házkutatást, amelyet korábban félbeszakítottak a rendőrök a véres ruhadarabok megtalálása okán, most folytatták, és ha volt még a lakásban valami, amit nem túrtak szét korábban, azt ezúttal széttúrták.
A hálószobában és az előtérben nem végeztek előzőleg tökéletes munkát; ez utóbbi helyiségben állt egy polc, az alján szekrénnyel. Mindez a falhoz volt erősítve. Nos, kicsavarozták a polcot a falból, félretolták, és... a szekrényrész alatt megtalálták azt a kést, amelyet Berggren felesége hiányolt a szekrényből! Egyáltalán nem lepett meg senkit, hogy a kés fűrészes pengéjén vérfoltokat lehetett látni, bennük ujjnyomokkal. A kés hegye ki volt csorbulva. Már csak egyetlenegy kérdés maradt megválaszolatlanul ezek után: a vér Conny-től származott-e, illetve az ujjnyomok Berggren-től?

Félig-meddig vallomás

Berggren kihallgatása - makacs tagadásán túl - azért sem volt egyszerű feladat, mert beszédhibás volt, dadogott. Emellé nem volt hajlandó a gyilkosságról beszélni, holott egyébként nem volt kifogása az ellen, hogy a vizsgálótisztekkel beszéljen.
Mindenesetre, nagy nehezen sikerült rábírni, hogy beismerje: látta a lányt a kerékpártárolóban heverni, ahol később megtalálták. Azt is állította a grillcsirke, hogy megpróbálta kitapintani a lány pulzusát, bár magyarázatot nem tudott adni, miért is tette ezt, és állítása szerint nem is emlékszik pontosan arra, mi történt a pincében.

Vallani is, meg nem is... egyfelől nem volt hajlandó beismerni, hogy ő ölte meg a lányt, ugyanakkor nem tagadta, hogy volt köze Conny halálához.

A grillcsirke dalra fakad

Több kihallgatás után végül vallomást tett ez az állat, 1976 május ötödikén. A pincében történtekről így számolt be:
Azután, hogy beszélt a két lánnyal, felment a lakásába a tiszta ruhákkal. Ezután lement a pincébe, hogy a mopedjét szerelje. Innen látta, hogy valaki a szárítóhelyiségben tartózkodik. Kíváncsi lett, és látta, hogy az egyik lány azok közül, akikkel az imént találkozott. Conny volt az, akit korábban nem ismert. A lány el volt foglalva a babakelengye kiteregetésével. Valamilyen oknál fogva, Berggren késztetést érzett, hogy ismét felmenjen a lakásába, és hozzon egy kést a konyhafiókból. Ezzel visszatért a pincébe, ahol Conny még mindig a teregetéssel foglalatoskodott.

A késsel fenyegetve Connyt, a tettes rákényszerítette a lányt, hogy a mosdóhelyiségbe hátráljon, és szó szerint behajította oda. Már azelőtt is, hogy a lány földet ért, több késszúrás is érte a hasán. A mosdóban dulakodás folyt, Berggren többször is Conny testébe döfte a kést, különböző testtájain. A lány kitartóan védekezett, sikerült is kicsavarnia a kést támadója kezéből, és a kerékpártároló irányába menekült. A tettes követte, visszaszerezte tőle a kést; végül Conny összeesett a padlón, és Berggren további késszúrásokkal illette. Ezután visszarohant a pincefolyosón, és fel a lakásba. Itt elrejtette a tett elkövetésekor viselt ruhákat és a használt kést. A facipőjét lemosta és megtörölte egy konyhai törlővel.
Az áldozattal folytatott dulakodás során sérült meg az orrán annyira, hogy a seb még fürdés közben is vérzett.

Miért követte el ezt a bestiális tettet?

Ezzel a gyilkosság felderítetté vált, de ez a grillcsirke nem jelölt meg semmiféle magyarázatot arra, mi motiválta a gyilkosság elkövetésére. Azt mondja, nem tud indokot megjelölni. Azt is tagadta, hogy szexuális indítéka lett volna a tettre. Kitartott amellett is, hogy Connyt soha nem látta korábban. Ez teljesen megmagyarázhatatlan volt: ezek szerint Berggren kedvtelésből gyilkolt?

Mint korábban említésre került, az igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy Conny altestében nem talált behatolásra utaló nyomokat. Számításba véve, hogy Berggren ismerte a mosdóhelyiség méretét, akkor nem ide kényszerítette volna be áldozatát, ha meg is akarta volna erőszakolni. A pincében más helyek erre alkalmasabbak lettek volna.

Ezek a körülmények minden kétséget kizáróan arra utaltak: Berggren "csak" halálra késelte a lányt, nem kéjgyilkosság történt.

Viszont ezzel egyidejűleg egy újabb kérdés is felmerült: vajon gyilkolt-e Berggren korábban is?

Most megint felcsigázom az idegeiteket, és nyitva hagyom a kérdést. Meglátjátok.