Egyetlen vércseppen múlt...

[ravnengel6]

Nagyon tévednek azok, akik azt vélik, hogy a valódi bűnesetek éppen olyanok, mint a népszerű Agatha Christie-regények esetei. S ez nemcsak azt jelenti, hogy a bűncselekmények felderítéséhez, a tettes bíróság elé állításához távolról sem elegendő egyetlenegy, zseniális kombinációs készségű és csalhatatlan intuíciójú nyomozó jelenléte!
Érdemes tudni azt is: sok eset akad, ahol a rendőrök tisztában vannak a tettes kilétével, mégsem adhatják át a jómadarat az ügyészségnek, mert bizonyítékok híján még csak le sem tartóztathatják. Tehát nem feltétlenül a "hülye rendőr" sztereotípiák igazolódnak be minden alkalommal, amikor egy-egy bűncselekmény felderítetlen marad, vagy a tettes szabadlábon röhint a markába.
Az alábbiakban egy olyan esetet mesélek el Nektek - ismét Dániából, Koppenhágából -, amelyben a szó szoros értelmében egyetlenegy vércseppen múlt, hogy a tettest végül bíróság elé állíthatták.

---

1981 november tizedikén a 43 éves Elvira Karina Poulsen (született 1938 április 15.-én Norvégiában, leánykori neve Salo) nem jelent meg munkahelyén, egy időseket segítő betegellátónál.
Mivel nem jelentett beteget, ezért a főnöke megpróbálta a lakásán elérni, de Fru Poulsen nem vette fel a telefont.
Ez már aggasztó volt, ezért a főnök megkérte az egyik kolléganőt - aki hazafelé azon az útvonalon szokott végighajtani -, hogy álljon már meg Fru Poulsen lakásánál - Nørrebro, Fælledvejens Passage 12 - és nézze már meg, mi a helyzet.

A kolléganő így is tett: munkaideje lejártával, délután négy körül megjelent a Fælledvejens Passage 12. számnál, de amikor becsengetett, senki nem nyitott ajtót. A lakásban teljes csend uralkodott.

A kolléganő becsengetett a szomszédokhoz is, elmagyarázva érkezése célját. Az egyik szomszédasszonynak volt kulcsa Fru Poulsen lakásához, és ketten együtt léptek be a gyanúsan csendes lakásba.
Úgy tűnt, senki nincs otthon, de minden teljesen normálisnak tűnt... az előszoba, az étkező, a nappali is, míg a lakás utolsó helyiségébe - a hálószobába - értek, ahol iszonyatos látvány tárult a szemük elé.

A hálószoba úgy nézett ki, mint valami mészárszék. A padló és a fal is vérrel volt telefröcskölve. A kiságyban élettelenül hevert a kis Karina Elida, Fru Poulsen négyéves gyermeke, vérbefagyva. A padlón, közvetlenül a kiságy mellett, maga Fru Poulsen feküdt egy vértócsa közepén - teljesen felöltözve, holtan.
A két nő, amint felocsúdtak első rémületükből, azonnal értesítették a rendőrséget.

A rendőrök egy igazságügyi orvosszakértővel jelentek meg, és a helyszíni szemle során megállapították: mindkét áldozat halála előző este - tehát november kilencedikén - következett be, vagy valamikor az éjszaka folyamán.
Sokan vélik úgy, hogy ilyen esetekben egy szakértő azonnal meg tudja állapítani a halál beálltának időpontját nagy bizonyossággal. Ez természetesen nagyban leegyszerűsítené a nyomozók munkáját, hiszen így a nyomozást le lehetne szűkíteni arra: ki járt a helyszínen a kérdéses időpontban, illetve kinek nincs alibije a kérdéses időpontra?
A valóság sajnos kiábrándító: ha a halál beállta után már néhány óránál több eltelt, akkor csak körülbelüli, óvatos becsléseket lehet tenni arra: vajon mikor következhetett be a halál?

Egyértelműen látszott, hogy mindkét áldozatot több késszúrással ölték meg, a "különös kegyetlenség" fennforgása nyilvánvaló volt.

Az anya testén összesen 32 késszúrást találtak - a fején, a nyakán, a testén éppúgy, mint a végtagjain. A legdurvább késszúrások (ezek bármelyike önmagában is halálos lehetett volna) közül kettő a fejet érte, több késszúrás pedig a mellkast.
Emellé a karján és a kezein is több vágásnyomot találtak, amelyek arra utaltak, hogy az áldozat keményen küzdött az életéért, védekezett, és megpróbálta kicsavarni támadója kezéből a kést.

A kisgyermek testén összesen 11 késszúrást fedeztek fel, ezek egyike egyenesen a szívet érte. Minden jel arra utalt, hogy a kislányt álmában érte a halál: a késszúrások igen közel helyezkedtek el egymáshoz.

A helyszíni szemle folyamán fény derült egy sor további sajátos körülményre.

A bejárati ajtó érintetlen volt.
Erőszakos, idegen behatolás jelét nem találták, tehát a rendőrök biztosak lehettek abban: az áldozat ismerte gyilkosát, ő maga engedte be a lakásba a tettest. Erről árulkodott az, hogy dulakodásnak semmilyen nyomát nem találták a lakás többi helyiségében: sem a konyhában, sem az étkezőben, sem a nappaliban.
Csak a hálószobában voltak egyértelmű nyomai annak, hogy Fru Poulsen kétségbeesett elszántsággal próbálta megmenteni gyermekét, és a saját életét is védte.

A gyilkos eszköz nem került elő, sem a lakásban, sem a későbbi nyomozás folyamán. Semmilyen gyanús ujjlenyomatot nem találtak, amely az elkövető nyomára vezethetett volna.
A lakás berendezését nem forgatta fel a tettes - a fiókok, szekrények érintetlenek voltak, és semmilyen értéktárgy vagy készpénz nem hiányzott a lakásból. Ezzel a nyereségvágy, mint a tettes feltételezhető indítéka, kikerült a képből.
A gyilkosság embertelen brutalitása láttán a rendőrök arra gondoltak: ilyen csúnya mészárosmunkát csak egy elmebeteg végezhet.

"Az ügy ronda ugyan, de legalább egyszerű?"

Ebből a két momentumból:
1.) az áldozat minden bizonnyal ismerte a tettest, aki
2.) valószínűleg pszichiátriai kezelés alatt állhatott a tett elkövetésének idején, vagy korábban -
- a nyomozás elején arra a naiv feltételezésre jutottak a rendőrök: ez az ügy egyszerű feladatot fog jelenteni. Egy feltételezhetően elmebeteg személyt kell keresni az áldozat közvetlen környezetében!

A nyomozás előrehaladtával a feladat bonyolultabbnak bizonyult, mint hitték, mert Fru Poulsennek a vártnál szélesebb ismeretségi köre volt. Ezért nemcsak az egész gyilkossági csoport, hanem a rendőrség többi részlegének bűnügyi szakértői is részt vettek a munkában: Fru Poulsen baráti körének és rokonságának felderítését, kihallgatását. A kihallgatások célja elsősorban az alibiket ellenőrzése, illetve az értelmetlennek tűnő gyilkosságok indítékának felderítése.

Környezetvizsgálat - szűkül a kör

Fru Poulsen legtöbb ismerőse gyorsan kizárható volt a potenciális gyanúsítottak köréből - rendelkeztek alibikkel, amelyeket több tanú is megerősített. Azonban még így is több lehetséges elkövető akadt fent a rostán.
Ezek egyike volt az áldozat fivére, a 45 éves Hans Alwin Salo (született 1936 április 29.-én, Norvégiában); úgy is, mint az áldozattal közeli kapcsolatban álló egyén, és úgy is, mint pszichiátriai kezelés alatt álló páciens.

Hans Alwin Salo a feleségétől elvált, a Nordvestkvartalet-ben volt albérlete, eléggé közel lakott a húgához.
Többször is bekerült az elmeosztályra; paranoid pszichózissal, illetve üldöztetéses téveszmével diagnosztizálták.
Kóros féltékenység gyötörte: meggyőződése szerint a felesége egyszerre több szeretőt is tartott. A nőt a válás után is igyekezett ellenőrzése alatt tartani. Elképzelése szerint a húga volt a kerítőnő, ő szerezte a férfitársaságot a feleség számára, ő "tartotta nekik a gyertyát" és ő is falazott előtte, Salo előtt.
Az elképzelés távol esett a valóságól; mindez csak Salo beteges képzeletében létezett.
Ezzel kapcsolatban került elő egy fontos részlet, amely a rendőrök gyanúját felkeltette!
A volt feleség a válás után is jó kapcsolatot tartott fenn ex-sógornőjével. Barátnőkként gyakran mentek együtt vásárolni, vagy kávézni - ilyen alkalmakkor az exférj rendszerint a sarkukban volt.

Gyanús volt az is, ahogyan Salo az első kihallgatáskor viselkedett. Tudniillik már a gyilkosság felfedezése után, tehát november 10.-én kihallgatták, és ekkor egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a férfit megrázta volna a húga és az unokahúga halála.
A kihallgatás során azt adta elő: a gyilkosság estéjén az exfeleségénél és közös gyermeküknél volt, egészen este hét óráig. Ekkor bement a munkahelyére, munka után ismét a volt nejénél töltött néhány órát, majd hazament az albérletbe. Megivott néhány sört és bevett egypár altatót, és ez annyira kiütötte, hogy reggelig aludt.

Már ekkor, a tizedikei elbeszélgetés alkalmával gyanús volt a fószer a zsarvaknak, és itt látható a nyomozói munka egyik legnagyobb nehézsége: a gyanú, a ráutaló viselkedés egy dolog. Viszont pusztán a felmerülő gyanú alapján senkit nem tartóztathatnak le!

Egyetlen csepp vér

A bűnügyi techikusok alaposan átvizsgálták az egész lakást, de nem találtak semmit, ami a feltételezett elkövető személyére utalhatott volna.
A konyhában, az egyik szék támláján - amely éppen a villanykapcsoló alatt helyezkedett el - azonban felfedeztek egy beszáradt vércseppet. Ezt az anyagot az igazságügyi orvostani intézetbe szállították, a vércsoport meghatározása céljából.

Öszesen 23 személy volt, akiknek elvileg módjában állhatott ezt a széket vérrel szennyezni. Ezért mind a 23 személytől vérmintát vettek, abból a célból, hogy a beszáradt vércseppel összevessék.
Ebben az időben - az 1980-as évek elején - az ilyen vizsgálatok hosszú időt követeltek, kiváltképp azért, mert különböző vércsoport-rendszerekre és alcsoportokra is teszteltek. Tehát legkorábban 1982. január elejére lehetett az eredményeket várni.

Holtponton a nyomozás

Az eredmények megérkezéséig eltelt időszakban a rendőrök nem jutottak különösebben sok eredményre.
Hans Alwin Salo-t több alkalommal is kihallgatták, de minden egyes alkalommal azt vallotta: exfeleségétől egyenesen az albérletébe távozott, és egészen másnap reggelig ott tartózkodott. A rendőrségnek nem állt a rendelkezésére semmi, amivel az állítását megcáfolhatták volna. Nem volt semmi, ami alátámaszthatta volna, hogy a férfi hazudik.

Salo ruházatát és személyes tárgyait is átvizsgálták, de nem találtak semmilyen vérnyomot. Az ujján viszont találtak egy sebhelyet, amely - az igazságügyi orvosszakértők vélekedése szerint - nagyon jó eséllyel keletkezhetett a gyilkosság ideje tájékán.
Erre a sebhelyre Salo azt a magyarázatot adta: a gyilkosságot megelőző éjjelen egy kocsmában szerezte.
Ez a magyarázat önmagában véve nem volt valószínűtlen, és így nem is volt miért vitatni.
Mindenesetre a sebhely fontos indíziumként - közvetett bizonyítékként - szolgált: egybevetve a férfi motivációjával - az őrült féltékenységgel -, a hiányzó alibivel, valamint a ténnyel, hogy Salo elmebeteg, csak tovább erősítette a rendőrök gyanúját.

A gyanú azonban még mindig nem adott indokot vagy jogosultságot arra, hogy a rendőrök letartóztassák a jómadarat! A bizonyítékra várni kellett tehát...

Végre megjött az eredmény!

Amikor az igazságügyi orvostani intézetből megérkezett a várva várt eredmény, nyilvánvalóvá vált, hogy a szék támláján talált, beszáradt vérszennyeződés nem származhatott az áldozatoktól.
A 23 kérdéses személytől levett vérminták között a szakértők csak egyetlenegyet találtak, amelynek minden csoportanyag-tulajdonsága megegyezett a széktámlán talált vérnyom csoportanyag-tulajdonságaival - és ez nem volt más, mint Hans Alwin Salo vérmintája.
Ez egy meglehetősen ritka vércsoport-kombináció volt, a dán lakosság körében nagyjából csak minden tízezredik felnőtt ember rendelkezik ilyen vércsoport-jellemzőkkel. Ez a gyakorlatban annyit tett, hogy az egész országban csak néhány száz ember akadt, akiktől származhatott a kérdéses vércsepp. Hans Alwin Salo pedig e néhány száz ember közé tartozott.

Ez az egyetlen indízium már elégséges indokot adott a rendőröknek, hogy végre őrizetbe vehessék ezt az állatot. Január hatodikán tehát berángatták az őrszobára, anélkül, hogy tudatták volna vele a vércsoport-tesztek eredményét, és újból kikérdezték: ugyan-vajon mit csinált 1981. november kilencedikéről tizedikére virradó éjjelen?

A történet újabb verziója

Hatodikán délután, a kihallgatást vezető nyomozótiszt tudatta Salo-val a vérvizsgálatok eredményét.
"Salo, a maga vérét találták meg a helyszínen!"

Salo egy rövid szünetet tartott, gondolkozott, és kijelentette, hogy meg szeretné változtatni a vallomását. Igen, valójában járt a húgánál aznap este, de amikor megérkezett, már halott volt a húga is és az unokahúga is.
Amikor hazaért este fél tíz tájékán, akkor eszébe jutott: korábban megígérte a húgának, hogy segít kifesteni a lakást, és talán meg kellene most beszélnie ezt vele közelebbről.
Amikor megérkezett a húgához, kopogtatott az ajtón. Senki nem válaszolt, de az ajtó csak kilincsre volt zárva - Salo tehát benyitott. A lakásban égett a villany, de csend volt. Salo végigjárta a lakást, míg végül a hálószobában megtalálta a húgát és az unokahúgát, holtan, úgy, ahogyan később a rendőrök is rájuk találtak. Amikor észlelte, hogy mindketten halottak, akkor lekapcsolt minden világítást a lakásban, és elhagyta a helyszínt, miután bezárta maga mögött a bejárati ajtót.
Állítása szerint azért nem értesítette a rendőrséget, mert attól tartott, hogy őt fogják a gyilkosságokkal gyanúsítani.

Hurrá. Előzetesben a madár.

Újabb indízium: Salo igenis járt a helyszínen a gyilkosság estéjén.
Másnap tehát bíróság elé citálták, és előzetes letartóztatását rendelték el, mint a kettős gyilkossággal alaposan gyanúsítható személyt.
Az elmeorvosi vizsgálatát is elrendelték.
A szakértők véleménye: a férfi egyértelműen elmebeteg (üldözési mániában szenved), továbbá súlyos személyiségkárosodásai vannak, gyakorlatilag pszichopata. (Hja, ez még nem a modern pszichiátria és a DSM-IV... - A szerk.)

A további kihallgatások során is makacsul tagadta, hogy a gyilkosságokat ő követte volna el. Kitartott azon állítása mellett: amikor megérkezett a lakásba, holtan találta ott a húgát és annak kislányát.

Tárgyalás

Az ügyet 1982 augusztusában tárgyalták, esküdt bíróság előtt.
Ez az elmebeteg barom továbbra is azt állította: ártatlan a gyilkosságokban.

Továbbra sem állt rendelkezésre semmiféle direkt bizonyíték, amely egyértelműen igazolta volna, hogy ez az agykárosodott őrült követte el ezt a borzasztó tettet.
Az ismert indirekt bizonyítékok viszont erőteljesen abba az irányba mutattak, hogy ez az abnormális állat hentelte le a húgát és annak kislányát:

• 1.) Az áldozat legközelebbi ismeretségi körébe tartozott - az elkövetőnek feltétlenül ismernie kellett az áldozatot, máskülönben nem engedte volna be a lakásba, kiváltképp ilyen szokatlan időpontban nem.
• 2.) Salo-nak volt motivációja - a beteges féltékenység.
• 3.) Nem volt alibije. Éppen ellenkezőleg: ő maga ismerte be, hogy járt a lakásban a bűncselekmény elkövetésének idején.
• 4.) Egy rendkívül ritka vércsoporttal rendelkezett, amely egyezett a konyhaszék támláján talált vérnyom csoportanyag-tulajdonságaival. Az áldozat rokonai, ismerősei közül senki más nem rendelkezett ilyen vércsoport-kombinációval.
• 5.) Volt egy sebhelye, amely jó eséllyel lehetett éppen az a seb, amelyből a konyhaszéken talált vérnyom származott.
• 6.)Egymásnak ellentmondó vallomásokat tett arról, hogy hol tartózkodott a gyilkosság estéjén.

Az esküdtek hosszasan tanácskoztak, mielőtt határozatot hoztak arról, hogy bűnösnek nyilvánítják-e Salo-t, vagy sem.
A szokatlanul sok időt igénybe vevő tanácskozás után visszatértek a tárgyalóterembe, és kihirdették: Hans Alwin Salo bűnös a kettős gyilkosságban.
Ezután, elmeállapotára való tekintettel, meghatározatlan idejű zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítélték.

Ez a bűncselekmény egyes-egyedül azért nem maradt felderítetlen, mert - akármilyen alaposan is megpróbálta a tettes eltüntetni a nyomokat - egyetlen vércseppet maga után hagyott.
Enélkül a vércsepp nélkül - amelyet kevésbé körültekintő rendőrök és bűnügyi technikusok talán figyelmen kívül hagytak volna - ez a gyilkosság talán a mai napig a felderítetlen bűnesetek aktáit gazdagítaná.